A Vörös Postakocsi - legalábbis az őszi száma - nem törekszik arra, hogy országos sztárok írásait közölje, ezzel szemben szépen dolgoztatja az egészen remek, kisvártatva remélhetőleg országos sztárrá váló (na, akkor kerül majd nagy dilemma elé a lap), nyíregyházi Csabai Lászlót. Viszont Csabai nagyszerű "Nyárligeti napló"-ja és kicsit publicisztikásan (brr, fujj és piha) odavetettnek ható "Liptovszki öcsi..."-je nem viszi el a hátán a számot, "A Hét Mesterlövész"-nek Csabai "Szindbád, a detektív" című remek könyvéről szóló szerkesztetlen, szószátyár, sokszor a nevetségességig esetlen beszélgetése pedig kimondottan megterheli.
A beszélgetésben vannak érdekességek, de hibának érzem, hogy Kulin Borbála kb. egyharmad folyóiratoldalnyi első hozzászólásából csak az derül ki, hogy ő nem olvas krimit, és hogy Csabai könyve "iszonyatosan erős atmoszférát ad". Szilágyi Zsófia a magyar krimiirodalom újabb felvirágzásáról beszélve beavat abba, hogy hol és mikor játszódnak Kondor Vilmos és Baráth Katalin regényei, és elmondja, hogy életében kétszer járt Nyíregyházán, de a második nem is számít - és hasonlók. Onder Csaba ezután arról számol be fél oldalon, hogy a könyv olvasása óta máshogy jár-kel a városban. Én meg szerkesztőért kiáltok. Egy nyílt színi beszélgetést nem feltétlenül kell homlokráncolgatós, szemöldökhuzigálós okoskodásokkal megerőszakolni, de azért az írásos változattól elvárható, hogy a tárgyáról szóljon. Nevetséges, hogy a negyedik oldalon sem igen tudjuk meg, miről szól a beszélgetés témáját képező könyv, miközben Antal Balázstól még egy izlandikrimi-gyorstalpalót is kapunk, benne a hideg ország szerepével a hidegháborúban, illetve a családon belüli erőszak szerepével izlandi viszonylatban. Mit is mondjak? Az értelmetlen szószátyárságra egy példa: Bódi Katalin: "Kapcsolódna-e más is ehhez a szerkezetkérdéhez? Antal Balázs: "Kapcsolódnék, persze. Hogyne." Lapis József "Kérdezhetek valamit tőled?" Antal Balázs: "Kérdezhetsz, hogyne."
Bódi Katalin - ő a ludas a fenti hibákban, nem a beszélgetők - kritikarovat-vezető egy Simon de Beauvoir szerelmes leveleit közre adó könyvről írt önálló recenziót a lapban. Ilyen mondatok vannak benne: "1951-ig évente találkoznak hosszabb időszakokra, amikor is intenzíven próbálják megélni szerelmüket." Mikor is van ez az intenzív megélés? 1951-ig vagy 1951-ben? Vagy: "Eleve halára ítéltként kezelt szerelmük kezdetén, amely tehát elválaszthatatlanul összefonódik levelezésükkel" - a kezdet összefonódik a levelezéssel? Vagy ne legyek ilyen hipokrita: a szerelem fonódik? De nem, még az sem értelmes, mert nyilván a levelezés fonódik össze a szerelemmel, és nem fordítva. (Tegyünk a mondatra nagyítót: „szerelmük összefonódott SMS-váltásaikkal”. Ugyan már!) Vagy "az írónő szükségképpen reflektál leveleiben is készülő munkájára". Persze nem léteznek "az írónő leveleiben is készülő munkái", hanem: a leveleiben is reflektál. Vagy: "kéznyújtásnyi közelség" - karnyújtásnyi helyett. Nem meglepő, hogy nem lepődöm meg azon, hogy a kritikus nem veszi észre az általa idézett szöveg efféle lapszusait: "Beauvoir alig tudott úszni". Ilyen mondatot lehet generálni a magyar nyelv szókészletének és szabályainak ismeretében, de azért magyarul ez mégis csak azt jelenti, hogy „Beauvoir nagyon rossz úszó volt”. A szőrszálhasogatás egyébként nem öncélú (miért, és ha igen?): egy helyen arról van szó az írásban, hogy a francia anyanyelvű írónő angolul nem fejezte ki magát kifogástalanul. Érdekes lenne tudni, hogy a "kapcsolatunk halálra van ítélve, mégpedig hamarosan" a fordító hibája (a kapcsolat most van halálra ítélve, hamarosan csak tönkremenni tud), vagy az eredeti nyelvi bizonytalanság ügyes visszaadása.
Az írást Simon Dorottya Anna filmkritikája követi ("Szerelem a kolera idején"). Ez akár egy ígéretes gonzó újságírói pálya nem túl ígéretes kezdetét is jelezheti, amibe a nem "pisiltem össze magam a humortól, nem hullott ki a popcorn döbbenetemben az arcomból"-féle megfogalmazások is bőven beleférnek. De ehhez el kéne hagyni az efféle bénaságokat: "a probléma ott leledzik", "hiszen mi másból is táplálkozhatna az író, mint saját megtapasztalásaiból", "férfiemberünk puszta látványa", „a talján illetőségű hölgy" (mármint: olasz színésznő), illetve tudni kéne rendesen leírni a "feminin" szót. (Semmi, de semmi köze a szinonimhoz, anonimhoz, van viszont a maszkulinhoz – szóval nem "feminim"-nek írandó.)
A lap "Shakespeare és Dante között" címmel műfordítás-centrikus interjút közöl Nádasdy Ádámmal. Érthetetlen, hogy miért nem olvashatunk ehhez kapcsolódóan valamit az "Isteni színjáték” készülő fordításából, szerintem maga Nádasdy is meglepődött, hogy nem kértek tőle szemelvényt. Ehhez képest van az interjú után egy írás egy "Ahogy tetszik"-előadás szövegéről, és értesülhetünk belőle arról, hogy Jauss szerint "a régi és az új horizontja már nem a kulturális tradíció kontinuitásában olvadnak össze, hanem időbeli távolságuk folytán éppen hogy elemelkednek egymástól, hogy ez épp a kölcsönös idegenséget hozza napvilágra és teszi meg drámai cselekvőnek", de azt már nem tudjuk meg a cikkből, hogy az előadás elemzett szövege Arany, Nádasdy vagy épp Rákosi Jenő fordításán alapul-e. (Breaking news a rendezőről: index.hu/kultur/pol/2010/12/13/vidnyanszky_attila_valthatja_alfoldi_robertet/)
A Jauss-idézettel az a baj, hogy értelmetlen; nem világos, hogy az "és teszi meg" kezdetű tagmondat hogy kapcsolódik az előzményekhez, én arra gyanakszom, hogy rossz a fordítás, és az eredetiben (oppardon: a forrásszövegben) Indikativ helyett Konjunktiv van ("és tegye meg…"). De különben nem csak ez a baj. Jaussnak a maga tudományosan precíznek ható - valójában a nevetséges képzavarokig átmetaforizált - nyelvén megfogalmazott mondata alighanem csak annyit jelent, legalábbis mintha itt annak lenne értelme, hogy a színpadról felhangzó régi és új szövegek olyan távol vannak egymástól, mintha már nem is ugyanannak a hagyománynak a részeit képeznék, és ez az idegenség cselekvő része lesz a drámai hatásnak.
Még csak annyit: sok a fiatal szerző, az átlagéletkor, ha nem tévedek nagyot, huszonhat év [tévedtem: harmincöt; ez is alcsony, hiszen átlagról van szó], de a lapban mégsem látok semmilyen fiatalos lendületet. Sok a nyíregyházi vagy regionális kötődésű közreműködő is, de nekem (akinek egyébként megvannak a magam szabolcsi kötődései) úgy tűnik - legalábbis az őszi szám alapján -, hogy negyedéves folyóirat megtöltésére kevés a helyi kapacitás.
De nem akarom úgy befejezni, hogy nem idézem Garai Péternek a tégla nyíregyházi építészeti felhasználásáról szóló írását. Jausséval ellentétben ez esetben bájosnak találom a szaknyelvet, ahogy kifejezi azt a gyengéd figyelmet, amivel a szakértő a legapróbb dolgok felé is képes odafordulni: "A városban járva a kisebb léptékű alkotások, mint például - na, ki találja ki, mi jön? – a kerítések között is találhatunk egy-egy szép, erre a korra jellemző példát, amely a látszó téglafelület rajzolatával vonja magára figyelmünket. "
