A decemberi Mozgó Világban (megint) jó a próza. A rovat Lator Lászlónak gyerekkora kertjéről írt szép emlékezésével kezdődik. Illetve nem is csak a kertről szól az írás, de ebben a bekezdésektől nem tagolt, időfolyamatosságú szövegben most mintha minden annak a gyermekkori, tiszasásvári kertnek a része lenne: az idegenektől hallott mondókák, a bilgeri csizmában vadászó Mécs László, a család és a családnév eredete, Szabó Lőrinc versei, a nagyapa által erdészetileg felügyelt egész Ugocsa éppúgy, mint a hajdani házból valaha megmaradt vályoghalom, az eltűnt almás, az elhomokosodott talaj, a fenyves nyomai.
A következő közlemény Dragomán Györgytől "A hangdobozok". Mintha a szerző egy korábbi novellájának lenne a párja, az is a Mozgó Világban jelent meg, még májusban, "Seprű" címmel. A seprű ott egy ecsetszerű dobverőt jelentett, ahogy a hangdobozok is egy zenei (zenehallgatási) instrumentum részei - mintha a két írás egy tematikus novellakötet része lenne. De a novellákat más is összeköti: az aszimmetrikus apa-fiú kapcsolat, a kiéletlen szenvedély, illetve szerkezetileg a végső explózió.
Szabó T. Anna "Vér" című novellája a következő - ez meg mintha az április szám "Hold"-jára emlékeztetne: mindkét darabban egy intenzív szexuális élmény és közvetlen következményei vannak nagy intenzitással ábrázolva. (Kötet a láthatáron?) Érdekes, hogy mind a két novellában milyen láttató ereje van a "markol" igének: a korábbiban háromszor is előfordul a szó, de a legjobb - még jó pornóban is jó lenne - a "Vér"-ben: "kimarkolta fenekemből a tangát". Külön érdekes, hogy ez a "markol" nemrég egy Szabó T. Anna által írt recenzióban is megjelent (amikor megdicséri az "árvíz-sárvíz-virágzik-markol-barázdát-sarjadó szósorozat"-ot), illetve "A csúcson" című versében is szerepelt, az utolsó előtti kötetében: "De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik, / milyen görcsösen markolja a földet." Most megnéztem Szabó T. Anna első, "A madárlépte hó" című kötetét: az sejtelmesebb, hunyorgósabb, remegőbb, ébredőbb, reggelesebb. Úgy tűnik, a dolgok, testek megmarkolásának képzetét az idő hozta meg.
A harmadik novella ("A babajkó" - azt jelenti: ponty) Szvoren Edináé. Ez a szöveg sprődebb, a történet hétköznapibb, de több szereplőt mozgat, jobban beavat szereplőinek előtörténetébe, karakterébe, bár valahogy - ez gyakori problémám a jó prózairodalommal vagy akár filmmel - ezek a hétköznapinak, hovatovább akár primitívnek megrajzolt emberek olykor a kifejezést teljesen uraló értelmiségiek hatását keltik. Az egyik szereplő postai csoportvezető, akinek a szájából nem hangoznak hitelesen az efféle mondatok: "a viselkedés nem tulajdonság", "az anyám kasztráló anya". A már a novella felütését is rendkívül rafináltan megoldó és az elbeszélést később is szilárdan kézben tartó, sokszor nagyszerű mondatokban fogalmazó elbeszélő pedig máshogy esik le a primitívnek rajzolt tablóról, emellett a "csukló alatt fölnagyul a kezem" (mármint vízbe mártva) vagy különösen a "mióta idegrendszerileg beteg" megfogalmazás pedig a színvonala alatt van. Bár nem is tudom. Az első példában van valami gyereknyelvien lényeglátó, a második meg lehet, hogy csak jelöletlen idézet magától a "beteg"-től. Egy nagyszerű részlet a sok közül: "[anyámnak] anyagcserezavar következtében zsírhurka övezi a hasát. Csak a hasát, hirdeti. Ha sörért hajol, nyög, mert nyomja a hurka. A karja akár az enyém is lehetne, mutatja büszkén, a szűk rokoni körben, s ez valamiért kellemetlenül érint. A kar törékenysége, a szűk rokoni kör meg a büszkeség."
Megnéztem Szvoren Edinának az áprilisi számban megjelent, "Nem" című novelláját is: hasonló remekbe szabott mondatok, kiváló környezet- és érzékletes jellemrajz. De a szereplők valahogy itt is karikaturisztikusan eltúlzottak - vagy egyszerűek -, az elbeszélő idegvégződései itt is annyira kint vannak, hogy a világ minden jelensége, de különösen az emberi test - bárkié - csak horzsolni tudja. (Egy példa arra, hogy valami elvileg jó lenne, mégis rossz - a találékony gusztustalanságnak abba az irányába megy a mondat, mint az "Amerikai psycho" egeres jelenete -: "Amikor észreveszem a szeméremdomb fekete irhája mögött a nagyajkak szalonnájából kilógó szederjes húsfodrokat, sikerül végre föltérdelnem, és ököllel az arcába ütnöm.") A hiperintelligens, hiperérzékeny elbeszélő annyira viszolyog mindentől, hogy az már túlzás (persze az irodalom: túlzás), nehéz komolyan venni a szavait, a személyét. Úgy érzem, a novellák rendkívül érzékletesen és újra-megérthetően mutatják meg az ember végességét, kiszolgáltatottságát, magányát, de mintha az analízis mániákus, lefelé hatoló érzékletességének máshol komoly deficitjei, vakfoltjai lennének: mintha a mélységért cserébe a magasságból veszítene el fontos tartományokat. Szvoren Edina nagyon jó író, ha szerkesztő lennék, minden sorát közölném, de kedvenc olvasmányom nem lenne.