A karácsonyi És lényegében áttekinthetetlen kínálatából eddig Nádasdy nyelvészeti cikke, Darvasi paródiái és Tandori verse tetszett igazán. Aczél Géza "(Utó)szezon" című versét figyelmetlenségből máséként olvastam, meg is lepődtem, hogy mennyire másért nem tetszik, mint amiért általában nem szoktak tetszeni a Kukorelly-versek. Akárhogy is, nem tetszenek a "hat szösz" alcímű darabok, Aczél Géza nagyobb lélegzetvételű versei sokkal jobbak, tényleg teljesen találomra itt van például ez. (Vegyük észre mindjárt az elején "az utólagos ember" telitalálatát; a "lista-idealista" rímpárért viszont fontolgattam, hogy pontot vonok le).
Nádasdy Ádám "Kapcsát ereszték mesteri" című cikke itt-ott kicsit salátaszerűnek tűnik (a salátatörvény értelmében), a nyelv változásáról szóló írásba például mintha nem egészen hézagmentesen illene a gyermeki olvasatról szóló bekezdés. Ez utóbbi témában egyébként Kappanyos Andrásnak van egy éppoly leleményes, mint amilyen bűbájos írása még a múlt századból, az Irodalomtörténeti Közlemények 1995-ös évfolyamában. (Nádasdy aligha ilyen cikkre gondol, amikor szociolingvisztikai kutatásokat hiányol, de szerintem nagy kedvvel olvasná.) Mivel a gyermeknyelvi félreértések - amint azt a Nádasdy-cikk is jól szemlélteti a győri bazilikában olvasott képaláírásról szólva - elsősorban hallás útján megismert szövegekkel kapcsolatban keletkeznek (mintamókus: "eminens, kiváló mókus", Légyen Áldott: annak a személynek a neve, aki "ételt-italt adott", a "Föld fogsarkából kitörni" - ez már Kappanyos példája, nézzétek meg ott), szóval a hallás szerepe miatt a jelenség akár az irodalomelmélet újabban divatos "medialitás" kérdéskomplexumába is beleférne, bár én leszek az utolsó, aki beleteszi. Kappanyos cikkéből csak egy érdekesség: próbáljuk meg az "Altató"-ból "A távolságot, mint" kezdetű versszakot fejből leírni egy papírra, majd az eredményt ellenőrizzük mondjuk itt. Nádasdy írásaiban csak egy dolog zavar néha: a mindig telibe találó hasonlatai, például hogy a műfordítások olyanok, mint az ugyanarról a szororról különböző szögből készült fényképfelvételek, hogy a nyelvtudósi ornátusban előadott nyelvvédelem olyan, mintha genetikus nevelne szexuális viselkedésre stb. Illetve nem is maguk a hasonlatok zavarnak, sőt, ezek többnyire kimondottan tetszenek, hanem inkább a számuk, vagyis amikor egy cikkben kettő vagy több is van belőlük (ez kötetben olvasva a cikkeket még zavaróbb). Ilyenkor nagyon látványosan elegáns a szöveg, ami pedig szerintem nem elég elegáns. Ebben a mostani írásban mindenesetre egy ilyen hasonlat sincs, a "fogyasztói kosár"-"nyelvváltozási kosár" analógiája elvileg ilyesféle volna, de ez valahogy nem olyan idegesítően frappáns.
Darvasi Kemény István/Bartis Attila-, illetve Nádas-paródiái nagyon jók, a Csoóriról szóló halványabb, a hatodik versszakban a „Ti kóser trágyából kelő Holdak”-kal kezdődő rész kimondottan elhibázott: ha van is Csoóri költészetében publicisztikus elem, az nem ennyire ízetlen és direkt. És az "Így írtok ti" címet sem szerencsés használni. Nem kegyeleti vagy szerzői jogi okokból, hanem mert az olyan mélyen bele van ágyazódva a tehetségét sokak - téves - véleménye szerint elaprózó, a mindig az opus magnum megírására készülő Karinthy életművébe. De mondom, Darvasi Kemény/Bartis-paródiája nagyon jó, jók a poénok (pl.: „Egem is titkoltak, az anyukám az egyéves születésnapomon tudta meg, hogy a világon vagyok”), illetve jól adja vissza a parodizált interjú olykor nem kicsit narcisztikus hangulatát. Idézet az eredetiből: "»A sétá«-t, újraolvasva sokkal erősebbnek tűnt, mint közben. - Tényleg? -Tényleg. - Akkor lehet, hogy veszem a bátorságot, és újraolvasom”. A Nádas-paródiában a kilincs- és fülcimpabekapás, az izzadságcsepp útja is, a tarkótól a „húgycsatorna kelyhé”-ig, úgy jó, ahogy van. Egyébként nem vagyok Darvasi-rajongó, Szív Ernő - sokszor egészen csemcsegő - széplelkűségét például unom, rendes kötetből "A weinhageni rózsabokrok" vagy "A lojangi kutyavadászok" volt az utolsó, amiből többet olvastam, és végig az volt a benyomásom, hogy a szerző az annyiszor dicsért fantáziája helyett valami más - fantáziára egyébként nagyon hasonlító - kreatív potenciál segítségével írja a szövegeit. Egy éve elvileg egyetértve olvastam tehát Radics Viktória "Virágzabálók"-kritikáját az év végi Narancsban, legalábbis a "hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott" jelzőket (a "pudvás"-t már túlírt és túlcicomázott dolognak tartottam). Megnéztem Darvasi más És-beli paródiáit is, itt és itt: ahol jó, ott nagyon jó. Például: "Az ember magában is / föl tud fújni egy léggömböt, s aztán mégis kint visszhangzik a pukkanás", "Nincs annál nehezebb, mint amikor / valaki valamilyen". Úgyhogy alkalomadtán majd megint nekiveselkedem a regényeinek.
Tandori remekelt. Egyik kedvenc kötetem tőle a "Koppar köldüs", és nem hittem volna, hogy az elrontott (itt ékezetektől megfosztott) írásképben még ennyi költői lehetőség van. A vers egyszerre elvont és személyes, szórakoztató és - hadd mondjam így, ha így érzem - gondolatgazdag. Anélkül, hogy minden verset olvastam volna a lapban, azt hiszem ez a legjobb. Csak két példa: "problema és kontrablema", majd a vége felé: "Az agyambol ugraltam ki ejjel, / hellyel-kozzel, hogy irjam. / Tessek." Hát tetszik is.
Akartam volna még Károlyi Csaba Sipró-interjújáról is írni, de késő van. Érdemes elolvasni. Spiró, hajlamos a túlzásra, ilyen például - ahogy a netes képek alapján meg tudom ítélni -, hogy "a varsói Nemzeti Színház előtt álló Bogusławski-szobor szinte Major Tamást ábrázolja", illetve amikor nem érvel, csak kinyilatkoztat, páldául hogy a magyar művészi gondolkodás alapvetően szimbolista vagy hogy "a művekből lehet tanulni, azért is íródnak". Máshol jól tömör: "Fontos, hogy mindent tudjunk, különben nem jövünk rá, mit kell kihagyni." Azt hiszem a riportert is dicséri, hogy néha szinte hallja az ember Spiró beszédhangját, például amikor József Attila vagy Móricz nem műalkotásnak szánt írásairól szól: "Publikálják, persze, minden legyen tőlük kiadva, óriási emberek, de ne tévesszük meg az olvasót azzal, hogy műként adunk a kezébe valamit, ami nem az." Márton Lászlótól az "Árnyas főutcá"-t és Háy Jánostól "A gyerek"-et remekműnek nevezi, el fogom olvasni őket. Bár ez utóbbit a feleségem olvasta is, majd kikérdezem.
