Az előbb hagytam abba a Kommentár legutóbbi számának keresgélését, mert rájöttem, nem is abban, hanem a decemberi Korunkban olvastam Techet Péter írását Carl Schmittről (illetve Schmitt Chantal Mouffe-ra - engem ne kérdezzetek, én is úgy néztem utána, kiről van szó - gyakorolt hatásáról). A "plettenbergi remeté"-ről először épp Techet valamelyik korábbi írásában olvastam, bár nehéz lenne megmondani, melyikben, mert mindegyikben emlegeti. A fiatal - huszonöt éves - jogász érdekesen ír, (azt hiszem, ide kell egy "de") a stílusa olykor túl huncut: sokszor nem fogalmaz egyértelműen, ami akár oda is elvezet, hogy egy Heti Válasz-os írását önfeledten közli újra a kurucinfó. (Az eltérő álláspontok elfogulatlan, de véka alá végül a saját véleményt sem - na, mi jön most? - rejtő bemutatására egyébként kiváló példa a detroiti Kovalszki Péter Obamáról szóló írása, a Korunknak ugyanebben a számában.)

Techet rögtön cikke elején azt írja Schmittről, hogy "egyesek dekódolni vélik [...] vad antiszemitizmusát". Ehhez képest korábban a Hitelben maga is "vad zsidózást" emlegetett, idézve a korabeli német emigráció egyik tagját: bár 1932-ben Schmitt "még minden alkotmányjogi fifikáját latba vetette, hogy megakadályozza Hitler hatalomra kerülését", 1936-ban már ki akarja iktatni a zsidók könyveit a német könyvtárakból, illetve azt indítványozza, hogy ha idéznének is érintett szerzőt, mindig hozzá kelljen tenni a "zsidó" szót. Hát, ennek desifrírozásához nem kell nagy hermeneutának lenni, idézni is elég - ahogy Vári György mondja Szabó Dezsővel (más dologról), egy kommentben.

Szóval ennek fényében értetlenségem, miként az éghajlatváltozás, nem ismer határokat az "egyesek dekódolni vélik"-ben kifejeződő értetlenkedés olvastán.

Sajnálom, hogy nem hallottam a Pázmány jogi karán tavaly májusban rendezett Schmitt-konferencia előadásait, mert közvetlenül a német alkotmányjogász műveit olvasni lusta vagyok. Márpedig minden - szemlátomást nem csupán vélelmezett - antiszemitizmusától függetlenül Schmitt-től az Alkotmánybíróság jelenlegi elnöke fordított egy könyvet, és ráadásul ezen a konferencián is előadott, többek közt Geréby Györggyel és Ludassy Máriával. Akárhogyan is, nekem elkelne egy jó bevezető, mert magamtól már azt sem értem, mit jelent az, hogy "Schmitt a politikai vitát összeegyeztethetetlennek tartja a demokráciával". Hogy most akkor például melyikről kéne lemondani a másik érdekében?

Techet Korunk-cikke érdekeseket idéz, és maga is érdekes. Niklas Luhmanntól például ezt idézi (szabadon): "Amennyiben (...) egy konkrét kérdés eldönthető, azaz van rá egy válasz, akkor e válasz a kérdés belső lényegéből adódik, azaz megválaszolása nem döntés, hanem felismerés (Erkenntnis)." Amikor pedig a "liberalizmus felvilágosult optimizmusát" kritizálja, arra utal, hogy a viták nem "szigorúan racionális, verifikálható érvekkel" zajlanak, ennek következtében pedig nem is szükségszerűen racionálisak a lefolytatásuk után született döntések. És "nem azért, mert a nép vagy az alkotmánybíróságok tagjai képtelenek lennének felismerni az egy és objektív igazságot, hanem egyszerűen más szempontok alapján, eltérő tudásssal, szándékkal, kulturális meghatározottsággal, előítélettel vesznek részt vitákban." Jó, ha történész barátaim fejével gondolkodom, akkor ez nem is olyan nagy újdonság, de ha irodalmár ismerőseim jutnak eszembe, akkor már izgalmasabb: az irodalmi vitáktól a felek eltérő ízlése miatt nem feltétlenül kell konszenzust várni, de elvezethetnek az álláspontok tisztázásához, a nagyobb ön- és világismerethez. Valamint - szerencsés esetben - szórakoztatóak.

Közben rájöttem, a Kommentárban is olvasható egy Schmittről szóló Techet-írás (ez itt csak a - különben nagyon elegáns kivitelű - lap tartalomjegyzéke), benne egy Tamás Gáspár Miklós elasztikusnak vélelmezett gerincét említő oldalvágással, ami szerintem méltatlanság, mert aki ennyivel kívánja elintézni Tamást, az vagy nagyon okos (de akkor gőgös), vagy lustább gondolkodni annál, mint amilyennek mutatkozik.