Néhány hete Bodor Ádám, amikor új könyvének megjelenése kapcsán interjút adott a Magyar Narancsnak, novella és elbeszélés különbségét az artisztikum fokában jelölte meg. A tetszetős gondolat, hogy előbbi volna az artisztikusabb műfaj, nagyrészt Bodor prózaeszményéről szól, ugyanakkor nem mond ellen az iskolás definíciónak, mely szerint a novella volna a tömörebb, drámaibb, az elbeszélés pedig a részletezőbb, ráérőbb. Rövid prózát olvasva persze sokadrangú szempont, hogy novellának vagy elbeszélésnek tekintjük-e – ha ez egyáltalán felmerül kérdésként. A Jelenkor szerkesztői mindenesetre Bán Zsófia írását (Három kísérlet Bartókra)* elbeszélésként, míg Tóth Krisztináét (Ez milyen mozi?) és Szvoren Edináét (A térre, le) novellaként határozzák meg. Három érdekes szöveg, három különböző poétika a decemberi Jelenkorban. Szegő János a litera körkérdése kapcsán Bán elbeszélését emelte ki, én feltétlenül Szvoren mellett teszem le a garast ebben a hónapban.
 

A szövegek ritmusáról sokat elmond nyitó mondatuk.
 

Bán:

„Ültek a sötétben, a kényelmetlen, összecsukható székeken, a sámlikon, a foszlott, kopott fotelekben, a süppedő, hajószerű díványon, konyhaszéken és puffokon, hokedliken és babzsákon.”

Tóth:

„Összeragadt szemmel, püffedt arccal ébredt.”

Szvoren:

„Ez egy ház, ezek emeletek.”

Bán Zsófia elbeszélésének tempójára jellemző, hogy bőbeszédű narrátora huszonhét és fél soros mondatban meséli el, mi mindent nem kellett csinálnia Dona Catarinának (Katicának) emigrálása után – és eközben valójában azokat a dolgokat sorolja fel, amelyek miatt az egykori zongoraművésznő elhagyta az országot. Ragyogó, ahogy Bán megrajzolja alakjait, az idős úrinőket. Remek a lakás-koncert miliőjének megidézése. Még fontosabb, hogy a szerző képes kitartani, kitölteni a szöveget alkotó motívumokat; ahogy következetesen megrajzolja az emlékezés útját: szaglás – nézelődés – ízlelés – tapintás. Vannak aztán kevésbé sikeres részei az elbeszélésnek. „Aztán eltelt negyven év.” Különösen bekezdés végén zavaró ez a sokat sejtető, de keveset közlő mondat, nyugodtan ki lehetett volna húzni. Zavaróbb ennél, hogy a szövegben kulcsszerepet játszó mágikus elem túlságosan is hétköznapi. Hogy Inkey Aladár (jó név!) a főszereplő felől áradó „negatív energia” miatt nem képes eljátszani Bartók Zenéjét (egyébként sötétben, csak biciklilámpával világítva tesz erre három kísérletet) – megteszi, ha Katica gondolja, de lapos, ha az elbeszélő épít erre.

Tóth Krisztina vad szövege nem üti meg a Vonalkód, pláne nem a kiváló Pixel színvonalát. Pedig nem sok hiányzik. Jó a novella üteme, jól működik a jelenetek rendje. Az első bekezdésekben azt hisszük, filmnovellát olvasunk, aztán kiderül, a (film)novella (vagy forgatókönyv) a novellában esete áll fenn. Igazán rendben van a cinikus plasztikai sebész rajza is. Azt hiszem, a végén romlik el a dolog. Hogy a szerencsétlen író férj (akinek lezüllött pornós felesége mind a valóságban, mind az említett forgatókönyvben szétveri egy tinilány fejét) fordítva szeretné befűzni a valóság filmjét, vérszegény gondolat; gyenge az egzisztenciális problémák és az írás viszonyát taglaló elmélkedés, mely túlságosan rátelepszik a szöveg zárlatára. (Azt sem értem mellesleg, hogyan lehet az ánuszfehérítést „rendelő” pornós nőt „az isteni Annának” nevezni. Akkor már legalább Anna Joy.)

Szvoren Edina mesteri novellája nem olyan hideglelős, mint például a júliusi Holmiban publikált Bábel tornya, de a rákbeteg nő lelassult életének rajza így is meglehetősen nyomasztó. A szerző folyamatosan képes meglepni az olvasót. Ilyen apróságokra gondolok. A pillangószékről elmélkedik az E/1-ben beszélő narrátor: „Pillangó a neve – mert mint egy pihenő lepke, olyan, ha összecsukom. Nem jó ez így, erre gondolok: hogy egy tárgyat a használaton kívüli alakjáról nevezzenek el.” Az új házban dolgozó kulcsmásoló, aki hamarosan a főszereplő szeretője lesz, kölcsönad egy esernyőt, de ha visszaadja, tiltakozik – az efféle sajátos logikájú jelenségeken való elmélkedés adja Szvoren szövegének sajátos logikáját. Hasonlóképpen érdekesek a hősnő két-két végleten alapuló gondolatmenetei (meggyógyul – meghal; hosszú leveleket ír a kulcsmásolónak – valójában a kulcsmásoló firkálja össze a postaládáját; iskolásként: kitűnő lesz – megbukik …) A szerző tele van ötletekkel. Amikor a gondoktól gyötört kulcsmásoló mosolyogni próbál, de csak egy félmosolyra futja neki, azt így közelíti meg: „csak az egyik oldalon sikerül”. Szvoren Edina a Pertu megjelenése óta is rendre erős szövegeket tesz közzé. A szó legjobb értelmében artisztikus novellákat ír.

* A literán sajnos csak részlet olvasható az elbeszélésből.