Sághy Erna rövid, ám nagyon érdekes interjúja Térey Jánossal a HVG.hu-n. Mélységes szkepszis hatja át az irodalmi (vagy bármilyen művészeti) alkotás konkrét és célzott hatóerejét illetően: „Bemegyünk öltönyben és jóllakottan a gyönyörűen kivilágított színházba, amit előttünk kitakarítottak, és elérzékenyülünk azon, hogy milyen nehéz sorsuk van a szegényeknek.” Az irodalom és a társadalmi szolidaritás viszonyára vonatkozó kérdésre pedig ezt feleli: „Vedd észre a szegényt, légy képes a szemébe nézni, de ne áltasd magad azzal, hogy a sorsát meg tudod változtatni! Más helyzet, ha az író remekművet ír. Charles Dickens Karácsonyi ének című csodálatos regénye például mélyen megrendít, fizikai reakcióra késztet, mindahányszor találkozom vele.”

A politikára irányuló kérdéseket sorban hárítja, rövidre zárva a témát. Jogosnak érzem Térey idegenkedését az esztétikai farizeizmustól, osztozom is benne, ám ez a hárítás ismét csak ráirányítja a figyelmet arra a dilemmára, ami a Protokoll bírálataiban rendre előkerült: egyfelől ott a politikum (a magyar módra értett, tenyeres-talpas, büdöskés politikum) kizárása a művek világából, másfelől viszont ott van Téreynek az az igénye is, hogy érvényes lenyomatot adjon a saját koráról. Van, aki szerint ez a kettő nem megy együtt; van, aki szerint sikerülhet. Én mindenesetre drukkolok neki, bár épp e hárító válaszok élessége azt sejteti, hogy ezzel a dilemmával előbb-utóbb mégiscsak kénytelen lesz szembenézni.