A Bognár Péter és Tasnádi István szövege közti összefüggéssel foglalkozó posztra Bognár Péter ezt a kommentet küldte (ha valaki nem böngészgetne kommenteket):

  "Jelzetlen (és jelzett, de forrásra nem hivatkozó) idézeteket máshol is használok, ahol úgy érzem, hogy a vendégszöveg új értelmet nyer. Az ilyen szövegrészek beépítését természetesnek, az irodalom működéséből következőnek tartom.
   Teljesen egyetértek Szántó Domingóval (vö. "feltolul a kérdés, hogy milyen mértékben tulajdonítható B.P.-nek ez a jóság"), általában, így jelen szöveg esetében is azt érzem megfontolandónak, hogy a vers egészének hatása milyen mértékben épül az átvett szövegrész, ötlet szépségére. Ezt a kérdést talán éppen a Felkészült Olvasónak kellene megválaszolnia.
  Azt, hogy az elődszöveg híres, jól hozzáférhető (a Feketeország a youtube-on asszem teljes egészében élvezhető) csak zárójelben szeretném megjegyezni."

Ami ez első bekezdést illeti, azzal szerintem általánosságban egyet lehet érteni. Legfeljebb "a vendégszöveg új értelmet nyer" megfogalmazása mögött érzem kissé a szent maga felé hajló kezének nagyvonalú gesztusát. A dolog megítélése mindig a konkrét szövegtől függ: Esterházytól a "Mily dicső a hazáért halni" és Pierre Ménard Don Quijotéje egyaránt szó szerinti másolat, de egészen más a viszonyuk a forrásszöveghez, illetve ahhoz, amibe illeszkednek (most túltéve magamat azon, hogy Ménard-t Borges találta ki).

Ezzel összefüggésben a második bekezdésben idézett kérdésemre én azt tudnám mondani, hogy kissé csalódtam. Talán Kant írja (nyugi, csak idézetben olvastam), hogy ha valahol meglátunk egy virágcsokrot, majd közelebb menve kiderül, hogy művirágból van, akkor becsapva érezzük az érzékeinket, pedig a színes csokor objektív szépsége nyilvánvalóan nem csökken. Azt meg Füst Milán-idézetként hallottam emlegetni, hogy a jó vers magasan kezdődik, egyre feljebb megy, aztán eltűnik valahol a fészkes fenében. Bognár Péter versét ez esetben szerintem Tasnádi hordózórakétája vitte fel jó magasra. Egyszerű olvasóként itt meg is állnék, mert hogy a végső magassághoz képest ez mekkora távolság, azt méltatlannak érezném - nem az írókhoz, hanem valahogy az irodalomhoz - sublerrel méricskélni.

Ami a forrásszöveg híres voltát illeti, az egyik barátomat idézném: "nekem a Himnusz híres, meg a Hajnali részegség."

Ahogy Ernővel beszélgettünk a dologról egy másik szöveghely került szóba. Garaczi írja az "Arc és hátraarc"-ban:
Egyik este behívatnak a gumik a körletükbe. Sabján a küldöncük, ő szól, hogy menjek. Az ágyon hasalnak, vagy lovaglóülésben a szék támlájára könyökölnek. Az egyik odatol egy stokit, üljön le, honvéd elvtárs. Kérdezgetnek, hogy hogy vagyok, mit gondolok a kiképzésről, a katonaéletről. A mondatok végét elhúzzák, a kérdések inkább szelíd kijelentések. Kedvesek, különösen az egyik. A felső ágyon ül, lógatja a lábát, a fejét csóválja, miközben a többiek faggatóznak, ritkán szól közbe. Bólogatva biztat, amíg beszélek, és a többiek háta mögött legyint, hogy ne vegyem komolyan.

Ez meg Szvoren Edina "Balholmi lányok" című novellájából van:
A harmadikosok az ágyon hasalnak vagy lovaglóülésben a széktámlára könyökölnek, mintha házubulira hívtak volna. Világos van, mint a tiszta lelkiismeretű emberek szobájában. Sziasztok, mondod. Majdnem kedvesen visszaköszönnek. Ülj le. Leülsz az odakészített székre, ez azért mégsem házibuli. Tulajdonképpen nem kérdeznek semmi kínosat. Ma utaztál volna haza, kérdezik majdnem figyelmesen. Igen. Ó, sajnálják. A kijelentő mondatok végét elhúzzák és megemelik, mintha kérdeznének, a kérdéseik végét pedig elmélyítik, mintha valamit, amiben korántsem biztosak, szelíden kijelentenének. [...] Majdnem kedvesek ezek a harmadikosok. Különösen az egyik. Ül az emeletes ágy felső szintjén, és mosolyogva csóválja a fejét, amikor a többiek egy kicsit talán túl messzire mentek. Furcsa, hogy minden évben, mindegyik bizottságba bekerül egy harmadikos, aki figyelmesebb és hallgatagabb a többi bizottsági tagnál. Ritkán szól közbe. Bólogatva biztat, amíg beszélsz, és a többiek háta mögött legyint, ha egy-egy kérdésükre elpirulnál.

Na most vagy közös a forrás, és mindketten, tudom is én, az "Abigél"-ből merítettek, vagy  Garaczi Szvorentől. Az utóbbi esetben nemigen lehet azt mondani, hogy a szöveg "híres" vagy különösebben "hozzáférhető" lett volna, mivel a 2008. májusi Jelenkorban jelent meg, egy akkor még teljesen pályakezdő, kötettel nem rendelkező novellista írásaként. (Szvoren Edina "Pertu"-ja csak 2010-ben jelent meg, ha jól emlékszem, éppúgy a könyvhétre, mint Garaczi könyve.) Garaczi ráadásul köszöntet is mond a kötet végén: "ismerőseimnek, akik segítettek a könyv írása közben". Ha jól veszem le, Szvoren is segített, legfeljebb nem ismerték egymást személyesen - de azért kár, hogy ez ilyen szigorú kritérium volt.

Különböző súlyú dolgokról és szerzőkről van szó, amitől nem lehet eltekinteni. Ugye a kortárs magyar irodalomban Esterházy nevéhez kötődik ez az idézősdi, nekem - ilyen mértékben és formában - eredetinek tűnik a másolásnak ez a gesztusa. Később, mások gyakorlatában egyre kevésbé hat meg. De lehet, hogy csak én öregszem. (Illetve ez utóbbi biztos. Igaz; igaz; nincs összefüggés.)