Bő féléve volt nálunk egy poszt egy szlovák lapban (Romboid) megjelent Márai-cikkről (Peter Macsovszky), helyesebben az erre válaszul (és magyarul) a Kassai Figyelőben közölt írásról (Balassa Zoltán). Macsovszky eredeti cikke most megjelent magyarul is, a júniusi Kalligramban. Úgy tűnik, Balassa annak idején elég jól összefoglalta az írást, mert a magyarra fordított cikkben nincs semmi újdonság. Márai stílusa tényleg nem olyan jól fésült, mint Kosztolányié, de Macsovszky - mindhárom példája ezt tanúsítja - árnyékra vetődik, amikor nyelvi hibát lát ott, ahol 1) nem ért valamit, 2) nyomdahiba van, 3) stílushibát észlel. Idelinkelem a tavalyi posztot.
Ugyanebben a Kalligramban Szegő János mutatja be az úgynevezett Körhintakör költőit. Szegő remek kis mikroesszéket írt, zömmel jobbakat, mint maguk a versek. Pl. egy ilyen mondaton is átlábol, pedig jócskán lenne hol elvérezni benne: "Ebben a hangban a koraérettség olykor pökhendi áldozat mivoltát éppen az átmeneti szerep túlhangsúlyozása menti meg a hatásvadász szenvelgés regiszterétől." A Lázár Bence Andrásról írtak elég keményen hangzanak, a - már kétkötetes - költőről azt mondja, hogy "napjaink fiatal lírájának legfontosabb hangjait, regisztereit próbálja meg(!) saját költészetévé átlényegíteni", és hogy ha több lesz az "életmélység" a "versdarabok"-ban, akkor "a magát nagyszerűen menedzselő(!) fiatal alkotó immáron saját hangjával kísérletezhet(!)". A vers így kezdődik: "Hinni akarok a délutáni pusztulásban" - és rögtön hallom azt a költőneveldékben, táborokban és találkozókon kikevert hangot, azt az alulintonált, de azért meghökkenteni akaró versbeszédet, amit a költők a mindenen túli letargiának kijáró legszigorúbb motyogással szoktak megszólaltatni a pódiumokon.
Szerintem sok a versekben a "minta érték nélkül", mint Fehér Renátónál ez a különben nem is rossz kép: "Felismerhetetlenné fénymásolom a tenyerem, / és ezeket rakosgatom a kölcsönkönyveidbe. / Kiszárad a kezem a sok fénytől, / mint decemberben a kesztyű hiányától." Kemény Lili verse végén a "mert mióta csak emberré lettem, ide igyekszem" elviselhetetlen bombaszt. Mátay Katánál a "kóbor macskák kóbor árnyai"-t sokallom. Zilahi Anna "Lélegzőgyakolat"-ában olyan fontos szerepe van a kihagyásos szerkesztésnek (nincs központozás sem), hogy érdemesnek látszik bevezetni a "technológiai vers" fogalmát: szerintem nem lehet belőle következtetést levonni a költő tehetségére nézve. (Maga a Körhintakör blog hét aktív tagot számlál, nem világos, hogy a Kalligramban miért nem szerepel Gucsa Magdolna és Szilvay Máté.)
A lapban elolvastam Vécsei Rita Andrea verseit is: nem tetszettek. A "Borderline","A konyhaablakból" és a "Mucur" versek ugyan, de nem eléggé. Valahogy azt érzem, ilyen verset ma már minden költő tud írni, ahogy pl. a vagány szellemesség már jó ideje nem a Magyar Narancs kizárólagos tulajdona: egyszerűen felnőtt egy nemzedék, akinek ez megy. "Egy hópehelycsillag van az ablakon. / A többit levettem. / Most meleg van, nyár. / Ránézek a kék műanyagra, felidéződik a hideg". Füst Milánnal szólva: "Hát szabad ezt?" Az egész Mucurt ideírom: ha erről az álmatag versről szólva nem lenne képzavar, azt mondanám, nagy sebességgel gravitál a giccs tartománya felé. A dikciója meg olyan, mintha valaki idegen nyelven akarna elmondani egy - szerinte - érdekes történetet, de nem beszél elég jól ahhoz, hogy a tényközlésen kívül képes legyen a sztorit tényleg érdekesen előadni.
Volt egy zsemleszínű tacskóm.
Neve Mucur, nem jelent semmit.
Egyszer megharapta az utcán egy kutya,
tenyérnyi rész lifegett a combján,
csak gubbasztott a padlásföljáróban.
Anyu tatárbifszteket csinált. Adtam
a szájába pici húsgömböket. (Peter Macsovszky kérdezhetné: anyának?)
Mintha hirtelen gyógyult volna meg,
nem emlékszem a hegre.
Egy reggel eltűnt. Aztán lett egy
fekete tacskó, Mütyürnek hívtam,
hogy legalább hasonlítson a nevük.
Nem szerettem. Csak sétáltatni,
mert mindenki megnézte.
Fütyültek utánam a fiúk.
Csak most jövök rá, fanyalgok itt erre-arra, de Kukorelly (a lap egyik szerkesztője) "Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív" című közleményéről egy szavam sincs. A három apró darab közül az utolsót idemásolom: "»Felültem a 33-as buszra a Bajzánál«, mondja az anyám. »Mentem a Klári barátnőmhöz a Mester utcába, ilyen nagy volt a hasam. Gyönyörű idő volt, marhanagy meleg, és untalak. Lusta voltál, nem is nagyon kapálóztál, jó volt neked bent, nem akartál kijönni. Felszálltam a buszra, a hátsó peronra, hogy rázzon. Rázott is alaposan. Majdnem kiráztalak.« »És aztán mi volt?« »Aztán leszálltam a buszról.«"
A 2000-ből (május) Szőcs Petrától "A festő"-t nagy lelkesedéssel olvastam. Nagyon jól teremt hangulatot, figurát, miliőt - világot. Ez a vers sem vidámabb, mint az átlag, de itt azért az intellektuális erőfeszítés nem merül ki abban, hogy a költő rosszkedvű, és azt szeretné, ha az olvasói is azok lennének. A vers egy olyan festőről szól, aki tízévente kiürített sírokból kiszedett, majd tetőn szárított koponyákkal dolgozik: "Régi mintakönyvek alapján festem ki / rózsával és nefelejccsel, / de fejből is tudok pár megoldást, / csak a családok ragaszkodnak a szokásokhoz. / Reggeltől délig kényelmesen elkészülök, / utána a tájképeimmel bíbelődöm." Idemásolom a teljes utolsó versszakot is:
Esténként lesétálok a halászokhoz,
engem jobban szeretnek, mint a sírásót.
Néha eltávolodunk a parttól,
mindig ők eveznek, pedig én sem szeretnék
tétlenül ülni, de mélyen a zsebembe süllyesztem
a kezem, mert nem akarom, hogy látsszon a körmöm alatt
a rózsa pirosa, nefelejcs kékje, Karl Trauser zöldje.
A "Szisz" nem tetszett, a vége - ha jól értem - egyenesen giccses. Valaki egy sírt keres a temetőben, de nem találja, ezért felhív valaki mást (a vers megszólítottját) segítségért, és akkor meglesz: "És nem tudom, hogy a gránit mögül / vagy a telefonból hallottam, hogy szervusz lányom, / de egyik sem tűnik valószínűnek."