A májusi 2000-ben Wisława Szymborska versei és egy esszé (címe és műfaja szerint "laudatio") a szerzőről. A lengyel költőnő 1996-ban kapott Nobel-díjat, néhány versét és az életrajzát olvasva akkor rögtön úgy éreztem: a díjat magyar költő egyhamar nem kapja meg. A kommunista párt és a pártállami ideológia ölelő karjaiból indult Szymborska pályája alakulására egyrészt, okos, ironikus és érzelmes parlandójára másrészt kiváló magyar példák is akadnak. Ami nem azt jelenti, hogy ne volna jó ez a költészet, sőt. E sorok írója kedves barátja telekszomszédjának a kutyafodrásza szerint a lírát becsületszóra kell elhinni, mert a prózával ellentétben lényegében lehetetlen lefordítani. De Szymborska versei fordításban is jók. Az egyik esetében összehasonlítási alap is van: Csordás Gábor most megjelent megoldása jobban tetszik, mint a korábbi, Báthori Csabáé. Csak egy versszak, mutatóba, az "Egy szó a lélekről" / "Valami a lélekről" c. versből:

       Ritkán segédkezik                                 Ritkán vesz részt
       fáradságos tetteink idején:                    fárasztó ténykedéseinkben,
       bútormozgatáskor,                              mint a bútortologatás
       bőröndcipeléskor,                                bőröndcipelés,
       vagy ha szűk cipőben kutyagolunk.         vagy hosszabb út megtétele szűk cipőben.

"Segédkezik", "fáradságos", "kutyagolunk" - nekem rokonszenvesebb a másik keresetlensége.

De nem ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy szerintem ez nem filozofikus költészet - mint  Edward Balcerzan írja a "Laudatió"-ban -, hanem filozofálós, és az is csak annyira, amennyire bárki képes felfogni. A világban levés kérdéseit nem érinti mélyebben, mint mondjuk a Men in Black - de persze költőibben érinti. Itt az esszé által idézett egyik versrészlet:

Lehet, hogy mindez
egy laboratóriumban zajlik?
Nappal egy lámpa alatt, [jobb lenne így: Nappal egyetlen lámpa alatt]
és milliárd alatt éjszaka?

Lehet, hogy kísérleti nemzedék vagyunk?
Edényből edénybe töltenek,
retortákban rázogatnak,
és mindenkit egyenként
csipeszbe fogva végül
megvizsgál, ami több a szemnél?

A válaszom a költői kérdésekre: lehet. A Men in Black válasza: még az is lehet, hogy magunk is olyasmik vagyunk, mint a New York-i Grand Central pályaudvar csomagmegőrző szekrényének univerzumában egy karórát imádó véglénypopuláció, vagy hogy voltaképp az egész galaxis egy haszonállat nyakörvén csüng.

Szóval Szymborska költészete nem filozofikus, és pláne nem metafizikus - Balcerzan ezt is ráfogja -, hanem szerintem egyenesen szinte antimetafizikus (ami egyébként nekem roppantul kedvemre való). Mert az nem filozófia, hogy mondjuk belegondolok, hogy kőnek vagy fának is teremtethettem volna. Röviden: olyanok ezek a versek, mintha a világra rácsodálkozó, de mondjuk Petrin iskolázott Szép Ernő írta volna őket - szóval elég érdekesek.

Itt egy teljes vers (szintén Csordás fordításában), amelyiknek még a témája is Szép Ernőt idézi:

Felhők

A felhők leírásával
nagyon kellene sietnem -
a pillanat töredéke múltán
már nem ilyenek, elkezdenek mássá válni.

Jellemző rájuk,
hogy soha nem ismétlődik
alakjuk, árnyalatuk, testtartásuk és elrendezésük.

Nem terheli őket semmi emlékezete,
nehézség nélkül siklanak el a tények fölött. [Micsoda sor!]

Miféle tanúi volnának bárminek is -
nyomban szétspriccelnek minden irányba.

A felhőkhöz képest
az élet megalapozottnak látszik,
már-már tartósnak és szinte öröknek.

A felhők mellett
még a kő is olyan, mint egy testvér
akire támaszkodhatunk
ők meg,nos,távoli, csélcsap kuzinok.

Az emberek legyenek csak, ha akarnak,
aztán meg sorban haljanak meg mind,
nekik, felhőknek semmi közük
e nagyon különös
egészhez.

Egész életed fölött
és az enyém fölött, melynek még híja van,
pompázva díszelegnek, ahogy díszelegtek.

Nem kötelesek elpusztulni velünk.
Nem kell látnunk őket ahhoz, hogy ússzanak.