Beletévedtem a júniusi Korunkba (azt hiszem, ez a legutóbbi szám, ami fenn van a neten), sportszám, amiből egyelőre Esterházyt olvastam el, pedig Vitray Tamás is írt a lapba, és van benne egy kritika a Kristó Gyula-emlékkonferencia előadásait tartalmazó kötetről is, márpedig az iskolateremtő szegedi történész akadémikushoz mélyen személyes közöm van: egyszer kávét főzhettem neki, amikor is alkalmam volt megcsodálni teljes fiziognómiáját, beleértve epikus füleit is.
Esterházy írása: semmi különös, adja magát - vélhetnők. De aztán átmegy szépbe és okosba. És akkor: vajon nem épp ez a "szép és okos"-e az, ami az ilyen cikkeiben leginkább "maga"? - mondhatnők. Más szóval, leginkább talán Esterházytól lehet tudni azt, leginkább neki köszönhetően lehet tapasztalatunk a szellem nagyvonalúságának arról a sajátos megjelenési formájáról, hogy ami adott esetben tényeg "semmi különös", egyidejűleg mégis miyen szép és okos. (Gondolok itt pl. a sunyiságnak, az aljasságnak, a játéknak, a "másik"-nak és az önismeretnek "A Kántor-napló"-ban bemutatott összefüggéseire.)
