Karácsony előtt a barátaimmal vacsoráztam (egyikük thait, mármint thaiföldit főzött), rajtam kívül mindenki jól beszélt németül és egyszersmind angolul is, volt, aki anyanyelvi szinten. Meg is kérdeztem, hogy szerintük a német nehezebb vagy az angol. Nagyon elgondolkodtatóan válaszoltak - pl. hogy angol után marha nehéz a német, ami fordítva nem igaz -, illetve egyikük azt mondta, hogy szerinte nincs is ilyen: nyilván minden nyelv kb. egyformán nehéz. Mintha Nádasdy Ádám is ezt mondaná a karácsonyi ünnepi (mintha erre a distinkcióra külön vigyáznának) És-ben. "A német nyelv meglepő könnyűsége" című cikkben azt írja, hogy 1.) mivel a természetben nincs olyan, hogy "könnyű" vagy "nehéz" (pl. nincs könnyebb vagy nehezebb sorsú állat), és 2.) mivel a nyelv a természet része, "a vélekedés, hogy valamely nyelv csak úgy magában, abszolút értelemben nehezebb volna, mint egy másik, naiv és szakszerűtlen". Jó, ez igaz lehet, de hát nem kell mindig szakmázni. Lehet, hogy egy biológus szerint nincs szép meg ronda állat (a linkeket most megspórolom), de közben a napnál is világosabb, hogy van. Ezen a téren nem illetékes a biológus. A "csak úgy magában, abszolút értelemben" megszorítással persze mintha Nádasdy is megengedné, hogy a nyelvek, bár természeti jelenségek, a hozzájuk való viszonyunk pl. kulturálisan is meg van határozva, de ettől azért a cikkében eléggé eltekint. Élvezetes írás (mint Nádasdyéi mindig), de most nem győz meg.
A Hévíz című, tavasszal megújult folyóiratban két Nádasdy is van. Egyrészt az eddig főleg a Műútban olvasható Dante-fordításból egy újabb szemelvény, és egy interjú. A Paradicsom-fordítás tipográfiája katasztrofális. A hatodik ének első tizenöt sora után nem a tizenhatodik következik, hanem huszonegy sornyi jegyzet (nem lapalji vagy lábjegyzet, hanem szövegközi - már ha van ilyen). A 16-38. sorok csak ezután jönnek, de akkor, a 39. előtt megint egy nagy adag jegyzet - és így tovább. A Hévíz különben nem csúnya lap (bár kicsit vékony a papírja, és átütnek a sorok, de a nyomda nagyjából meg tudja oldani a soregyent, úgyhogy prózaközlemény esetében nincs probléma, viszont a versek rövidebb sorai mellett átüt a túlsó oldal szövege), de a Műút tipográfiája és adottságai is jobbak, sokkal szerencsésebb oldja meg ezt a lábjegyzetdolgot. (És én a talpatlan betűt sem erőltetném: ilyen tömegben és ilyen vékonyakat elég nehéz olvasni.) Nádasdy egyébként színesen beszél az interjúban a fordítás problémáiról (pl. azt mondja, "a vallása tiltja", hogy olyan szavakat használjon a fordításában, mint a "bús" vagy a - "heves" értelemben vett - "hő"), amíg a nem kerül fel a netre, ezt a másik interjút ajánlom, A vörös postakocsiból.
Az új Holmi ugyanakkor kritikát közöl Baranyi Ferenc Pokol-fordításáról. A recenzió dicsérő, de kicsit szürke, illetve mintha a Baranyi-szöveg is annak mutatkozna a tükrében, legalábbis abban az értelemben, hogy szemlátomást nélkülözi Babits színeit - miközben nem világos, hogy mivel kárpótol a hiányukért. Egy régi poénnal visszaélve úgy is mondhatnám, mintha Baranyi akarna lenni a magyar Babits.
A kanonikus fordítással bíró művek között nyilván kitüntetett szerepe van a "Hiszekegy"-nek. Ennek Illyéstől származó fordítását közi a Vigilia. (Valójában egy levelezést közöl, dokumentumszerűen, de a legérdekesebb mégis az illyési szöveg. Illetve az a lábjegyzet, amely a Bálint Sándorné névhez csatlakozik, és megtudható belőle, hogy ki volt - Bálint Sándor.) Illyés ezt ajánlja első sornak: "Hiszem, hogy egy az Isten", ami nagyon jó, mert a "Hiszek egy Istenben" zsolozsmaszerű elmondásakor az "egy"-en semmi hangsúly nincs, olyan, mintha az ember egy Istenben hinne, a sok közül.
