Legutóbb a karácsonyi És-ben és a novemberi Jelenkorban olvastam Oravecz Imre verseit. Ezekből többnyire valami mindenen túli, tejfölszerűen homogén önsajnálat árad, mégpedig elképesztő volumenben - elsőrendű költői bravúr, hogy a versek mégsem émelygősek. Oravecznek mindenről a halál jut az eszébe - konkrétan a saját halála -, és nem is cifrázza túl a dolgot, a versek mégis versek. Sajnos nem találok megfelelő linket, mert mindenhol a "Kaliforniai fürj"-et látom, az És meg ugyebár fizetős. (Annál az önkéntes kiadói döntésnél, hogy nem teszik a tartalmat szabadon hozzáférhetővé a neten, egy barátom szerint a lapnak az se ártott volna többet, ha betiltják.)
Szintén a nov. Jelenkorban olvashatók Lackfi Jánostól "Milyenek a magyarok" címmel kisprózák. (Azóta láttam a könyvet is, itt a Literáról egy szemelvény.) Szerintem normális esetben ilyen csekélyebb fesztávú írást napilapban közölne egy író, de hát nincsenek normális napilapok, ami már abból is látszik, hogy nincs minden lapban mindennap irodalomkritika, illetve szintén mindegyikben heti borrovat.
Érdekes, az Ex-Symposion is újságszerű, mindjárt ilyen az induló Ferdinandy-interjú, de az Alexander Brody-írás különösen. (Az előzőből végre megtudtam, hogy mi a kapcsolat a két latin-amerikai emigráns író, F. Mihály és F. György között - néha irigylem a problémáimat -, az utóbbiból pedig azt, ami különben Veiszer Alinda nem zavarba ejtően jó interjújából is tudható [1:02-nél]: hogy Alexander Brodyt magázta az apja.) Mellesleg Brodynak az Ex-Symposionban emlegetett volt évfolyamtársa, az egykori amerikai külügyminiszter nem Backer, hanem Baker.
Érdekes módon újságcikkszerű Kántor Zsolt hosszabbik ex-symposionos verse is ("Papirusz és pergamen"), amelynek központi gondolata az, hogy a pergamenkódexek gyártásához sok állatot kellett leölni, a legfinomabb lapok pedig egyenesen állati magzatok lenyúzott bőréből készültek. (Jó mondat: "Volt egy-két abortusz, mielőtt nagy művek születtek.") A vers - versnek - eléggé egydimenziós, az utolsó két sor pedig egészen a tucatglosszák szintjére száll le: "Ma a rongyból készült papír igen humánus eljárás. / Ennyivel silányabb a mostani kultúránk?"
Krusovszky Dénes Kittenberger Kálmánról és Széchenyi Zsigmondról szóló írása is igényes magazinba való. Két mondat a javából: Kittenberger "lábadozása közben a Múzeumtól kapott elégedetlenkedő levelekre válaszul hazaküldte leszakadt ujjpercét, hogy nézzék meg otthon a körme alatti arzénfoltokat, amelyek bizonyítják, hogy folyamatosan preparált az oroszlántámadás előtt", és: "sokat panaszkodott a majomkilövésekről, amikre a Múzeum kérte föl, mondván, hogy a majmok túl emberi módon halnak meg, amit nehéz elviselni - ilyen panaszt a későbbi vadászok feljegyzéseiben ritkán lehet találni." Mindazonáltal az az érzésem, hogy Krusovszkynak nincs prózahangja, illetve - ezzel összefüggésben? - túl kevéssé tartózkodik az olyan közhelyektől, mint "a fekete kontinens", "egymást túlharsogva méltatlankodtak", "majdnem végzetes következményei lettek", "az '56-os harcokban vált a lángok martalékává".
Különben Csányi Vilmos Lénárd Sándorról szóló rövid írása is elmenne a Nők Lapjában is (mindezt nem rovom fel, csak regisztrálom), amihez egyébként Csányi direkt nem olvasta el újra Lénárd könyveit. Érdekes a vallomásossága: hogy mennyire szereti Lénárdban azt, amit saját magából hiányol. Azt hiszem, van ebben valami paradigmatikus. Bámulattal tekintek például Noshát kolléga olyan vonásaira, amik bennem nincsenek meg - holott elvileg akár meg is lehetnének. Vagy talán kisebb mértékben vannak meg bennem, annyira, hogy azért felismerem és értékelem őket - de Ernő pl. lazább nálam, és az okossága igazibb. Ugyanakkor nemrég csodálattal beszélt valakiről, akit minden bizonnyal ő tisztel hasonló hiánymegfontolásokból. Csakhogy ettől a harmadik személytől én egyáltalán nem vagyok hasra esve, még ha nagyon penge is mondjuk Spinozából. Még majd gondolkodom ennek a viszonyrendszernek a szerkezetén, de alighanem másról van szó, mint hogy a barátom barátja nem feltétlenül (sőt valószínűleg nem) a barátom.
