Tetszenek a Hévízben Szőcs Petra versei. A "Függöny, lámpa" című hosszabb jobban: egy jó költő rövid, néhány soros verséhez talán elég egy szerencsés ötlet, illetve a verselni tudás is - és azért ilyen olcsón nem szeretem adni magam. Nagy erősségük az indítás, és általában az is tetszik, amit a költőjük utána csinál. Sz. P. versei fanyar, egyéni hangjának, úgy érzem, nagy a teherbírása: nem fenyeget az, hogy a hang modorrá, öblögetéssé válik, és elunom, mint annyi híres - és egyébként jó - költőét. Az is tetszik, hogy egy bizonyos hétköznapi szinten érteni vélem ezeket a verseket, de közben akkor is tovább birizgálnak, miután végigolvastam őket. A szimpla, egy srófra járó vers nem érdekes, az érthetetlen se, a nehezen megérthető se. (Mert hát minek cifrázni, ha végül is a végére lehet járni?) De hát akkor ugye mi marad? A rendes vers, gondolom. Szőcs Petráéi általában ilyenek, és ráadásul még azt a divatos elképzelést is cáfolják, hogy a humor - egy lendülettel a posztmodernnel - kiment a divatból, és most csakis halálos komolysággal elmotyogható költeményeket volna szabad írni. (Az előző poszthoz: Darida Benedek Hévíz-beli Bukowski-esszéje is olyan, mintha nem irodalmi lap, hanem mondjuk a "Hamu és Gyémánt" magazin felkérésére íródott volna.)
A Korunkról akartam még, nem erről a popkultúrás újról, hanem a júniusi sportszámról, illetve abból is Esterházy írásáról. (Van benne Vitray Tamás is!) "A Kántor-napló" ezzel a nem valami ígéretes teklimeklivel kezdődik: "Cage mottója szerint születik ez a napló, I have nothing to say, I am saying it, that is poetry, nincs mit mondanom, ezt mondom. Hogy ez költészet volna, nem hinném. Rajtam ragadt ez a sport-izé. Futballcafrang. Hogy volna közöm hozzá, tudnék róla valamit. Alig van közöm hozzá, és vannak emlékeim, igaz, elemi emlékeim. Még azt is mondhatnám egy régi regény hangfekvésében, hogy sorsomat meghatározó emlékek. De legalábbis az életemet. Ennek kapcsán (Ennek kapcsán? Mert "ennek" van kapcsa? Ez azért elég snassz - jó, hogy nem mindjárt: hat óra magasságában. Sz.D.) jut eszembe, hogy mennyire nem tudok gondolkodni a sorsról."
Az a teljesen egyedi, ritmustalan ritmus, ahogy a kezdeti toporgástól (na jó: bemelegítéstől), a hang csak alig a nyilvánosságnak szánt beéneklésétől, egy unokás sztori és mindenféle szórakozottnak, hovatovább bogarasnak tűnő zárójelek (köztük szögletesek!) után - pl.: (Jesszusom, sikoltanék a nagynénéim hangján, lehet, hogy én szubjektív idealista vagyok? Ez a komcsik idején, rémlik, kárhoztatva volt. Vajon most mi lehet a helyzet? Minek keveredek mindig erre... Egyébként nyilván azért, mert keverve vagyok, erre [is] kevernek. De még mielőtt kitérnék a szubjektív idealizmus turulos-sámános változatára, kemény kézzel bezárom a zárójelet.) - egy régi, lecsúszott, hiányos fogsorú, alkoholista csapattárs portréján keresztül eljutunk az ember saját hazugságainak és aljasságának szinte ontológiai (szinteontó) mélységű vizsgálatáig, az az írást műfajának ritka emlékezetes darabjává teszi. (Kár, hogy a lap weboldalán rossz helyre mutat a bal oldali hasábban a link, a pdf valójában itt van.)
(Szolgálati közlemény: Esterházynak a karácsonyi És-ben megjelent írása - a szerintem részben szimplán buta, részben nem szimplán tahó - utca-átnevezésekről a prae.hu-n [46:10-től] meg is hallgatható.)
