Látom a Tescóban, hogy megjelent egy Intelligent Life című magazin. Esterházynak gasztrórovata van (lesz) benne, úgyhogy majd a következő számot is megnézem a Tescóban. (A régi, Magyar Konyha-beli étteremkritika-rovata nagyon jó volt; azt egy Kaisersben követtem.) A mostani cikk belső margóján ez olvasható (ha jól jegyeztem meg): "Az oldal tartalmát a MediaCity állította elő." Az oldal ezzel szemben Esterházy írását és Burger Barna fotóját tartalmazza - mit állított ebből elő a MediaCity? Az intelligens című lap az Economist kiadójához tartozik, szóval lehet, hogy az efféle mondat feltüntetése valami licenckötelezettség, de akkor is jobb volna (bár nem sokkal) a műveltető forma.
*
A Magyar Napló időszakos kiadványaként megjelent - feltehetően számos eredménytelen brain storming után belenyugodva az eredetileg alcímnek szánt két szó címbe emelésébe - az "Irodalmi Magazin". Végig a 111 (szép..., izé..., egyenes szám) éves Illyésre emlékeznek a lapban. (A rovatcímadás is nagyon eredetire sikerült: a címlapra kitettek közül a leginkább magyar csengésű szó a Dosszié - van még Genius loci, Hommage meg Novum.) Az első prózaközlemény a "Mi az, hogy idő?" című kiadatlan esszé. Ennek lényege, hogy Illyés elmond egy épp kétszáz éves, de még tízévesen hallott történetet, amit egy olyan öreg mesélt neki, akinek szintén tízéves korában mesélte maga a sztori egyik szereplője (aki kisfiú volt, amikor a dolog történt, és öreg, amikor elmondta). Illyés ezen felbuzdulva elkezd azon fantáziálni, hogy még egy ilyen háromtagú meséléslánccal 1572-ig, egy harmadik röpke sorozattal pedig már Nagy Lajos koráig lehet visszamenni. De a történelmi emlékezet szerintem nem ilyen. Kíváncsi lennék, Illyés még hány ilyen kétszáz éves történetet tudott volna elmesélni. Alighanem ez az egyetlen. Az a gyanúm, ilyen élességgel ez a legnagyobb kitapintható távolság, és már ez is kivételes. Három öregnyi távolságból még előhívható kisszámú (mondjuk x) történet, de háromszor három öregnyi messzeségből ez szerintem már csak köbgyök x. (és mivel tört számú történet nincs, az eredmény nulla). Úgy érzem, Illyésnek ez a gondolatmenete is abba a sorba illik, ami egy csomó írásában visszaköszön, hogy - leegyszerűsítve - ha már grófok nem vagyunk, legyünk náluk grófabbak: minimum besenyő törzsfők. Van beljebb egy körkérdés Illyésről. A nem kifejezetten Illyés-imitátor Csehy Zoltán, nagyszerű érzékkel, egy szonettet választott - "Michelangelo a tanítványaihoz" -, amely Csehy értelmezésében a "test és a lélek eredendő hermafroditizálásá"-ról szól. Kiss Judit Ágnes is kilóg a sorból - "nem szerettem meg különösebben Illyés Gyula verseit" -, ő az "Egy mondat a zsarnokságról"-ról beszél. (Én nem szerettem meg ezt a verset, és nem tudom elfelejteni, amit Márai írt valahol a naplójában: Illyés már biztos megírta a maga rendszerellenes versét, csak fiókban tartja.) A lapról később talán többet.
*
Bagi Zsolt - néven író kommentelőnk (bár szerintem tényleg ő B.Zs.) - figyelmébe: Bozók Ferenc a januári Új Forrásban verscímnek tette meg Heidegger nevét:
Ficánkoló neonhalak ma szíveink.
December éjjelébe dobva reszketünk.
Riadtan ég a csillagos, halas nihil,
a Lét sarába rántva.
Csak sajnálhatjuk, hogy Heidegger már nem írhat értekezést "Bozók" címmel.
*
Az Új Forrásban egyedül Géczi János verse ("Az alvó") tetszett:
Az orvosságszagú pokróctól
a lehelete is gyógyszeres.
Citromfű és menta s talán kevés
keserű mandula illata. A fény pálcáiból
kerítés fonódik az árnya köré. Így néztem most őt,
amikor látni már nem adatik.
S a szája az éretlen szeder levének színe,
vagy arra emlékeztető, rajta a ráncok
milliméterpapírjának ezüst, finom bordázatával.
Géczi alighanem szereti a bort, mindenesetre mostanában sok borleírást olvashatott ("citromfű, menta" stb., "éretlen szeder levének színe").
*
Tandori a februári Tiszatájban ("Tematizmus és egzisztencialitás között") filozofikus: Valahogy halt meg mindenki. [Micsoda mondat! - Sz.D.] (Rilke, Klee, Kosztolányi etc. ["Etc."? Ez, nemde, kb. a mindenki. - Sz.D.]) De csakugyan? Csak haldoklunk valahogy? Honnét van a halál? Honnét jön, azt még csak tudjuk, de...
*
Ugyanitt Csobánka Zsuzsa három, egészen zavarba ejtően Telep-szerű verse. Itt az első ("Légcsere"):
A szitálásról eddig mindent elhittem.
A szél, mely tarajosra korbácsolja a betont,
hazafelé jelenségnek tűnt.
Az ablak magasan van.
Jelenéshez nincs köze, halálfélelem.
Lisztet szórok, ne kelljen betűzni,
de mindig kifeslik valahol.
Röfög az isten, aztán csak dől el.
A résen visszamászok.
Lisztes lábnyomból ne igyanak erdők,
Eddig is rengeteg volt, kit bújtattam.
Aki visszafelé, az mintha nem is lélegezne.
Ami benntart, az mintha maga is máshol.
Erősen fúj a szél.
Ilyen "Telep-verset" szerintem nem nehéz alkotni, kb. úgy kell, mint ahogy Illyés a szürrealista vers receptjében írja (erre kell rákeresni: "Az első gyakorlat módfelett egyszerű"), de épp csak annyi szürrealitás kell, hogy az eredmény még és már mélyértelműnek, tehát - tehát? - komolynak tűnjön. Coolok vagyunk, nincs mosoly.
