A Hitel második száma valóságos tanulmánykötet, több mint háromszáz oldal, a szám címe: "Magyarország földje és népe". Eddig a harmadát olvastam, szerintem ezzel is igen szorgalmas halmazába tartozom az olvasóknak. A címlapra négy cikk címe van kiemelve, ezek közül egyik sem a lap első harmadában található. Az lényegében minden általam olvasott írásból világos, hogy a magyar mezőgazdaság a rendszerválás után tönkrement, a termelékenysége visszaesett (hogy a Kádár-kor külföldi kölcsöneiből mennyi ment az agrárium támogatására, az nem derül ki a cikkekből, talán Mong Attila könyvében van erről is valami.) Mindenesetre az egy főre jutó állatok száma, a termésátlagok a nyolcvanas évek végén nagyon jók voltak. Az sem kérdés, hogy az évszázados nagybirtokrendszer micsoda átkot jelentett a parasztok millióinak, bár a történelmi folyamatok taglalása Andrásfalvy Bertalan kvázi programadó cikkében elég nagyvonalú. A szerző könnyedén szökken át évszázadok fölött: például azt írja, hogy "a XIII-XIV. században a marhaexport után a kenyérgabona vált Nyugaton a legkeresettebb áruvá", majd ugyanebben a bekezdésben földesúri erdőkisajátítás miatt fellázadt jobbágyok 1747-ben(!) történt lefejezéséről beszél. Az aztán megint érdekes, amit arról mond, hogy "nagyon különböztek a mai faárutermő erdők látványától" a régiek, mert a biodiverzitáson alapuló erdő "jobban hasonlított egy mai angolparkhoz". Rendkívül érdekes, amit az árterek kiszárításáról, a folyók szabályozásáról ír: az a terület például, amely a Hanság-csatorna megépüléséig parasztcsaládok legelője volt, a vízrendezés után százezer holdas hercegi majorsággá vált, az arisztokrácia nagyobb dicsőségére. A cikkből az is kiderül, hogy a vízrendezés mellett az 1767-es úrbéri törvény volt az, ami romlásba taszította a magyar falut: addig a földbirtokosok majorsági területei az ország szántóinak 5%-át tették ki, míg alig ötven év múltán "a földesurak [földtulajdon nélküli - Sz.D.] cselédek által megművelt majorsági földje egyes megyékben meghaladta az összes szántóföldek 25-30%-át is, míg az erdők 90%-a, a kaszálók, rétek, legelők 50%-a a földesúr kizárólagos használatába került." Vannak lila dolgok is a cikkben: például a szabadságharc bukásához Andrásfalvy szerint "az is hozzájárult", hogy csak a telkes jobbágyok szabadságát adta vissza a jobbágyfelszabadítás, a zsellérek nem kapták vissza a kisajátított területeket. De a szabadságharc bukásához nem Ivan Fjodorovics Paszkievics herceg és főnöke, I. Miklós cár járult hozzá annyira, hogy minden más hozzájárulás elhanyagolható? Mindent egybevetve érdekes adalékokat és történelmi bevezetőt nyújt a cikk a "Puszták népé"-hez - annál furcsább, hogy Illyést nem említi (Wass Albertet szerencsére igen, gratulálok).
Kovács István cikkéből csak egy adat (ő is idézi): "1952 és 1955 között 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést [...] A feljelentett személyek 45%-a, 516 708 fő ellen emeltek vádat, és hoztak elmarasztaló ítéletet." Ezek "jelentős része a dolgozó parasztokat sújtotta a kötelező termésbeadás nem megfelelő teljesítése miatt."
Léka Géza családi levelesládájának feldolgozásában van néhány érdekes karakter (az apa barátja, a nagymama), de húsz oldalon ez az egész azért elég érdektelen.
Bakos István nem túl érdekes cikkéből egy érdekes mondat. Mint írja, a politikai elit hitelvesztése a Fideszt is fenyegeti: "Kiváltképp akkor, ha nem ügyel főbb választási ígéreteinek betartására, szavai és tettei összhangjára, ha közszereplői közül többen egyéni érdekeiket a közérdek fölé helyezik, ha az állami vagyont kisajátítják".
Balipap Ferenc "Útkereső magyar falvak - útkeresés a falvakban" című cikke szemléletesen mutatja be, hogy egy-egy "szerepkör nélküli"-nek(!) minősített falu téeszelnöke mit tehetett a pártállami hatalmi központokkal szemben a faluja érdekében. (Például úgy ügyeskedett, hogy a mezőgazdasági célú vízvezetéket muszáj legyen átvezetni a falu egyik végétől a másikig.)
Most Ditzendy Orsolya cikkét olvasom, aki két - főleg a jobb módú reformátusok, illetve külön a szegényebb katolikusok földjeiből létrejött! - dunapataji téesz átalakulásáról írt nagyon alapos dolgozatot. (Mintha viszont ő se olvasta volna Illyést, különben nem nevezné az ország művelhető területinek összesen 6%-át érintő Nagyatádi-féle földreformot "jelentős"-nek.) Érdekes, hogy a tanulmány írásához felvett interjúkból az derül ki, hogy a téeszidők "összességében jól élhető rendszer volt [...], a kollektivizálás okozta trauma elsősorban az interjúalanyok szüleit érte, a legtöbben nagyon kicsi földterülettel rendelkeztek eleve, így fiatalként, amikor már több lehetőséget adott a téesz, könnyebben túlléptek az államosításon". (A cikkek hangulata egyébként - az erőszakos téeszesítést nem feledve - egyáltalán nem téeszellenes.) A kárpótlásról írt két és fél oldal egészen remek, ha felkerül a cikk a lap honlapjára, belinkelem.
A lapszám vége felé még (a szöveget kísérő kis jegyzet szerint agrármérnök) Réti Attila "Bankárerdő" című novelláját olvastam el: a sztori szerint a bank készül elvenni egy tönkrement adósa birtokát, de az erdő bejárása után a vidéki gyökerű bankár végül mintha megkönyörülne, és beérné a kamionokkal. Nagyon gyenge írás.
