Varró Dánielnek versben az is sikerült, ami még Karinthynak sem: nemcsak a többi költő (Karinthy óta legjobb) paródiáit írta meg, hanem saját költészetét is ki tudta versben figurázni, mintegy "Így írok én!"- alapon:
Varró Dániel-es változat
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.
S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén…
Az egész világ egy nagy tehenészet –
én meg csak állok itt, és heherészek.
De a Nők Lapjában olvasható gyerekszáj-történetekkel nem vagyok kibékülve. Mintha ennek a virtuóz költőnek egyszerűen nem lenne prózahangja. Ennek a darabnak csak az első bekezdésében megszámlálhatatlan készen kapott megfogalmazás van: "legkényesebb gócpont", "érdekek maximális ütközése", "feloldhatatlan ellentét", "baljós előjelek", "angyalian nyugodt kedély", "mélységes elszomorodás", "hatékony ellenkezés", "az érvek teljes fegyvertára". Vagy itt van ez az írás, megint csak az elejéről idézek: "ugyanazzal a lendülettel", "rendkívül sietős a dolga", "fontolva haladás" (sőt: "a fontolva haladás híve"), "mindenre kiterjedő figyelem". Ezek mind olyan frázisok, amelyek nem annyira az irodalomból, mint inkább valami közhelyszótárból vagy diplomatáknak írt társalgási kézikönyvből (vagy ez a kettő ugyanaz?) lehetnének ismerősek. Eleinte azt gondoltam, a költő talán szándékosan intonál ennyire alul, és direkt nem veti be teljes stiláris arzenálját, hogy annál jobban érényesülhessen a kisfia személyisége - de ez azért mégiscsak sok, illetve kevés.