Az idén százéves (a cím melléütését úgy hagyom) Weöres Sándorról most sokat, sokfélét és sokfelé írnak, a friss Holmi Weöres-szekciójában például Tomaji Attilától olvasható "bolero" címmel hommage-vers. Nem tetszik. A ritmus a weöresi "Bolero" hosszú, nyolcas jambusainak lüktetésétől teljesen idegen: "Itt maradunk, nem hűl ki a párna utánunk, / bevetetlen marad az ágyunk" stb. Főhajtásnak az kevés, hogy a "mind elmegyünk" helyett a vers azt próbálja elhitetni, hogy "mindannyian itt maradunk".

Különben az eredeti Weöres-versnek van szentelve a Lator László tanulmányának fele is, amelyben egy tévéműsort is említ, amelyben a költő felolvasta a versét. A videó itt megtekinthető (a szöveg külön pl. itt), kár, hogy az utolsó néhány másodpercet, ahogy Weöres "leejtett karral, tétován, tehetetlenül" csak áll, levágták, Lator azt írja, Weöres a Muraközi utcai háza kertjében olvasta föl a verset, de szerintem valahol máshol: a háttérben folyó folyik, vagyis ez nem a Rózsadomb.

A Weöres-vers legjobb átirata különben Imreh Andrástól való, idemásolom, úgy látom ez "Hommage" netes prömierje:

Nem múlik el ameddig itt vagyok tudom nem múlik el
már messze jársz de hallom hangodat az égi rádión
üvegharang alatt kereng a hangod és nem múlik el
csak elrepül de visszaszáll akár a költöző madár
belülről körbeszáll az égi sajtharangfedőn
de visszavárja régi fészke ó a régi fészket
már más madár üli még néhány év a kis hajókabin-
szerű lakás eloldva ring a város tengerén
majd minden eltünik a a tengerészkalap a nádredőny
a négy zöld tengervízgolyó a tüsszögő cicák
s a szárítókötél mint ősmadárnyi hangszalag zenél
az égi rádión talán már nincs is égi rádió
csak két fülem csavart csigák az ázott csillagok között
az éter tengerén és bennük ott dörög a régi hullám
mely átcsapott felettük és csak hab maradt meg bugyborék
s már nincs sehol de hangja néha feldörög s nem múlik el.