HTML

Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Mit írnak az irodalmi és kulturális folyóiratok

Friss topikok

  • exterminador: Thomas Mann-nal kapcsolatban ne lehetne nívósan fanyalogni? Nana. (2021.11.09. 21:45) Sajtó, hibák, Weöres, madzag
  • bárki314: Kedves Seemann! Hozzáférhető még ez az elemzés valahol? (2019.03.16. 09:25) Ki a tettes?
  • vargarockzsolt: Ezt is meg kéne őrizni. (2015.03.12. 22:22) Kert, kimarkol, zenedoboz, ponty
  • vargarockzsolt: Szántó Dominika és a pénzügyi irodalom Paolo Coelhója. A Rakovszky vers most itt: www.pim.hu/objec... (2015.03.12. 22:11) Interjúk
  • vargarockzsolt: "Nemes Z. Márió szerintem kritikusnak, értekezőnek sokkal jobb, mint költőnek." Akkor most innentő... (2015.03.12. 21:53) Szép és kevésbé szép írások

Linkblog

Túl az Óperencián

2013.10.24. 13:07 Noshát Ernő

A Vigilia honlapján a szeptemberi számból elérhető Az egyház Latin-Amerikában című összeállítás, amely – ezt Lukács László főszerkesztő bevezető jegyzete, A szegények egyháza is világossá teszi – egyáltalán nem független a Ferenc pápa megválasztását követő fölfokozott várakozásoktól. Ezek a várakozások – és ez igen fontos –  nem korlátozódnak csupán a katolikus egyház híveinek a körére, mindenekelőtt a pápa erőteljes és rokonszenves gesztusainak köszönhetően, melyek az egyházon kívül állók (vulgo: a „világ”) felé irányulnak. És talán a Vigilia összeállítása is sokakat érdekelhet, akik nem forgatják rendszeresen a lapot; kedvcsinálóként most a szokásosnál valamivel többet idézek belőle.

„Keresztény teológiát művelni következetesen csak a szegények perspektívájából lehet, különben csak intellektuális játék. Az a teológus, aki nem azonosul teljesen a szegényekkel, nem igazán keresztény” – ezt írja a hetvenes és a nyolcvanas években Dél-Amerikát megjárt jezsuita szerzetes, Mustó Péter az összeállítás első esszéjében. Az ő szövege a nyitó darab, és egyenesen a frontvonalról tudósít, a szegénynegyedekben szerzett tapasztalatokról. A katonai diktatúra tapasztalataival persze nehéz mit kezdeni: azzal, hogy egy tizenhárom éves fiú ellop egy órát, amiért fényes nappal a nyílt utcán egy katona agyonlövi, vagy hogy a fogságban megkínzott bogotai szakácsnőt keserűség tölti el, amikor azt látja, „hogy az osztálykülönbségek a forradalmárok között megmaradtak a börtönben is. De másra is felfigyelt. Arra, hogy a kínzás célja és  értelme  nem  egyszerűen  az  információszerzés. A  megkínzott ember akaratlanul is elárul titkokat, tehát a kínvallatás elsődleges célja, hogy a megkínzott az önbecsülését veszítse el.”

Ebben e helyzetben nyilvánvalóan kényszerítő erővel merülnek föl az evangéliumi kérdések, és ez az a közeg, amelyből a hetvenes években – egész pontosan a latin-amerikai püspökök 1968-as konferenciájától kezdve – kibontakozott a felszabadítási teológia. „Annak a papnak és annak az egyszerű kereszténynek, aki Jézus üzenetének egyszerű és világos irányelvei szerint váltja tettekre a hitét, a jézusi üzenethez hűen két pólus között kell élnie: az egyiket Isten kinyilatkoztatott igéje alkotja, a másikat a nép, a valóságos nép, az út szélére szorított nagy többség, a rabszolgasorsba  és  kulturális  szempontból  marginális  helyzetbe kényszerülők (az emberek hatvan százaléka analfabéta!), azok, akik az elidegenedés számtalan formáját szenvedik el és évszázadok óta feudális rendszerben élnek.” Mindezt Martha Zechmeister idézi a mozgalom három salvadori vértanúját bemutató tanulmányában Rutilio Grande prédikációjából; idéz persze csípősebb mondatokat is ugyanebből a beszédből: „Senki sem mondhatja: »Megveszem fél Salvadort, jogom van hozzá, és erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni.« Az ilyen ember pénzen szerezne jogot magának — csakhogy senkinek sincs joga megvenni fél Salvadort.  Istent  tagadja,  aki  másként  gondolja!”; „Komolyan aggódom, kedves testvéreim és barátaim, hogy nemsokára nem engedik át a határon a Bibliát és az Evangéliumot. (…) Attól tartok, kedves testvéreim, ha újra eljönne a Názáreti Jézus, mint egykoron, ha Galileából lemenne Júdeába, magyarán Chalatenangóból San Salvadorba, igehirdetésével és tetteivel ma már Apopáig sem jutna.”

Rutilio Grandét egy hónappal e prédikációja után többedmagával lemészárolja egy salvadori halálosztag, ahogy pár évvel később barátját és követőjét, Oscar Romerót, vagy a tanulmány harmadik főszereplőjét,  Ignacio Ellacuríát is. A szerző konklúziója szerint, noha a kapitalizmus drámai válságokba sodródik, „még a gondolata is reménytelenül illuzórikusnak és irreálisnak tűnik annak, hogy hosszú távon radikálisan másféle »motorja« is lehet a történelemnek. Ezek között a körülmények között az egyház és a teológia nagymértékben »depolitizáltnak mutatkozik« – akár a történelemnek hátat fordító pünkösdista tendenciákkal, akár az ortodoxia reakciós bástyájának szerepét magára öltve, akár finomkodó esztéticizmusba menekülve. / A globalizáció kontextusában Salvador olyan mikrokozmosznak tekinthető, amelyben pontosan megfigyelhető az egész világ állapota. (…) / Ennek ellenére a salvadori próféták és vértanúk ösztönző erővel hatnak és reményt keltenek. Bátorsággal, kreativitással és életük feláldozásával viszonyultak a saját korukhoz – és ma a keresztényeknek ugyan ez a feladatuk. Meg kell térniük, szakítaniuk kell a »növekedés« és a sikerkényszer halálos spiráljával, közösséget kell vállalniuk a szegényekkel – és nemcsak egyéni »különutas« megoldásként, hanem politikai dimenziókban; prófétai bátorsággal rá kell mutatniuk, mi nincs rendben a világban; minden elérhető intellektuális forrást igénybe kell venniük olyan hatékony stratégiák kialakításához, amelyek segítségével megválthatók keresztjüktől az éhezés és az erőszak áldozatai. Ma nagyjából így foglalhatnánk össze Jézus követésének lényegét.”

Az összeállítás harmadik szövege, Patsch Ferenc tanulmánya a felszabadítási teológia „egyházias olvasatát” nyújtja, szemügyre veszi a mozgalom történeti kontextusát, a módszertanát és („kényes kitérő” alcím alatt) a forradalmi erőszakhoz való viszonyát is. A zárlata eléggé egyértelmű,  Ferenc pápa idén nyáron elhangzott szavait idézi: „Részt venni a politikában, a keresztény ember számára kötelesség. (…) Mi, keresztények nem játszhatjuk Pilátus szerepét, a kézmosást — ezt nem szabad! Be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, hiszen a közjót keresi.” A negyedik írás, Zelei Dávid munkája azt a folyamatot mutatja be statisztikai adatokkal alátámasztva, ahogy a kereszténység súlypontja áttevődik a harmadik világra, s ahogy a túlnyomóan katolikusként számon tartott Latin-Amerikában egyre nagyobb teret nyernek a katolikus egyház rovására a  protestáns-pünkösdista mozgalmak: ez az a kihívás, amellyel az új pápának szembe kell néznie. Mindezt a szerző egy pár éve született egyházszociológiai tanulmányból vett idézettel világítja meg: „A Katolikus Egyház azért pártolja a szegényeket, mert nem a szegények egyháza. A pünkösdista egyházak nem a szegényeket pártolják, mert ők már a szegények egyházai. Ez az oka annak, hogy a szegények az utóbbiak mellett döntenek.”

Zelei írásának második fele Kereszténység és identitás Latin-Amerikában címmel három nagyon érdekes esettanulmányt közöl. Bemutatja az 1909-ben kivégzett mexikói betyár, Jesús Malverde kultuszát, amely alapvetően vallásos természetű, eszközkészletében pedig katolikus ihletésű kultusz. Az egyház számára érthető módon vállalhatatlan a drogkereskedők „védőszentje”, akinek ugyanakkor a hívei kápolnákat emeltek, kegytárgyipar épül rá, és imádkozni szoktak hozzá. „Nem gondolható el olyan európai – mondja a szerző –, aki problémája megoldását bármilyen szinten is Robin Hoodtól (Rózsa Sándortól, Sobri Jóskától, vagy akár […] Ambrus Attilától) várja el, s még kevésbé, hogy ezért több ezer kilométert utazzon, és kilenc napig imádkozzon hozzá” – a párhuzam abszurditása persze a két világ között tátongó hatalmas kulturális szakadékra is rávilágít. Nem kevésbé érdekes a másik elemzett példa, a Diego Maradona személye körül felépült kultusz: „reprezentációjában ugyanazokra az alapokra építkezik, mint a katolicizmus: a maradoniánusoknak van tízparancsolata, szakrális szövegeik a Miatyánk, a Hiszekegy és az Üdvözlégy parafrázisai (»Diego nuestro«, »Creo en Diego«, »D10S te Salve«), istenükre a D10S tetragrammatont alkalmazzák (a »Dios« (= Isten) szóból és Maradona mezszámából), szakrális ünnepeik a Húsvét, illetve a Karácsony leképezései, a maradoniánus esküvő rítusai pedig bevallottan a katolikus szertartásrendet követik.” A védőszent és a zseni kultusza mellett a harmadik eset a vezér kultuszát, a venezuelai Chávez elnököt a halála után övező kultikus beszédmódot tárgyalja. A képeslap felirata, amely együtt ábrázolja Chávezt és Krisztust – „Elvtárs, ne félj, ne csüggedj, Én veled leszek életed minden pillanatában” –, Zelei következtetése szerint arról tanúskodik, hogy a marxizmus Latin-Amerika jelentős részében „nem jár együtt vallástalansággal vagy ateizmussal, így közös nyelvként való alkalmazhatósága, Európával ellentétben átlép a hagyományos baloldali-jobboldali törésvonalon – ami egyúttal megkérdőjelezi a hagyományos jobb- és baloldal-értelmezések latin-amerikai érvényességét is.”

Nem ehhez a blokkhoz tartozik, de nyilvánvalóan nem véletlenül kapott helyet ebben a lapszámban Halmai Tamás előadása, mely eredetileg a 2000 szegénységkonferenciáján hangzott el, és a szegénység motívumát vizsgálja József Attila költészetében az életmű újraolvasásának egy lehetséges irányaként. Ez az írás ugyancsak hozzáférhető a honlapon.

Szólj hozzá!

Címkék: 2000 vigilia lukács lászló mustó péter halmai tamás martha zechmeister patsch ferenc zelei dávid

A bejegyzés trackback címe:

https://folyometer.blog.hu/api/trackback/id/tr815597192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása