avagy
Betűk kapcsán elhangzó mondatok

Megkaptuk az őszi Apokrifot, majdnem végigolvastam. Ernőnek most küldtem tovább, Leónak már korábban, nem lelkesedett túlságosan, bár pl. azt a közleményt is bizonyos megrovólagossággal emlegette, amelyik nekem talán a legjobban tetszett.

Ez Szöllősi Barnabástól "A negyedik". Az írás egészen versszerű: hét bekezdésből áll, ezek mindegyike egyetlen a mondat a beszélő édesapjáról, olyan bőbeszédű, sőt itt-ott terjengős, erősen epikus töltetű mondat, amely a végén valahogy mégis tölcsérszerűen összeszűkül. Mutatom a harmadikat:

„»Szia« – köszön már másodszor, holott én voltam az, aki hazaérvén elsőnek szólalt meg, ő csak percekkel később viszonozta a köszöntést a konyhából kiáltva, majd kijött, megállt a fogas mellett, s most mereven bámulja, ahogy piros sálamat letekerem nyakamról, bőrkabátomat vállfára akasztom; egyre figyel, mintha sose látott volna még ilyen helyzetben, sőt, mintha soha többé nem is láthatna már így, én pedig nem nézek rá, mert anélkül is tudom, hogy a barna kockás mamuszában van, meg abban a sárgára izzadt atlétatrikójában, az orra hegyére csúszott olvasószemüvegével; s mivel nem veszi észre, hogy nincs mit mondanom vagy kérdeznem, magától kezd beszélni."

Veress dani cikke is tetszik, amelyben Nádas Alexandra festményeit mutatja be, de egy kissé túl sok a Hamvas Béla (bár azon kapom magam, hogy képzőművészeti cikkben így is jobban tolerálom, mint boros tárgyúban), illetve most már valahogy kíváncsi volnék egy elutasító vagy legalább fenntartásokat megfogalmazó kritikára is a szerzőtől, még ha ezt ettől a - koncepciója szerint affirmatív és egyébként remek - rovattól nem is várhatom el.

Biró Balázstól a "Tájkép nővel" jól indul: először azt hittem, hogy direkt rosszul fog rímelni ("Megcsókoltam az ablakom. / Voltaképpen a tájat; / mintegy naivan / simul a táj a szájnak."), de ez az érzet aztán elfogy, mint egy időszakos folyó a sivatagban, a vers vége pedig már műkedvelő költőblogok jobban sikerült darabjait idézi: "s a fák lehullott levelét / neveted fülembe hangosan, / mint mikor itt vagy, / és ruháid leveted."

Garaczi versei jók, mint mindig, mióta az agg mester megint ír lírát, de a lapszám által kínált sok gyenge olvasmánynak ez a szinte egynemű közege nem kedvez a hatásuknak, észnél kell lenni az olvasónak, mert különben "A favágók vonulásá"-ból is csak ezek a képek hívják fel magukra a figyelmet: "Tegnap még idehallatszott a korhadás zenéje, ma néma csend hasal a tetőn", "az ember gyönge, esendő, de óriásokat fogad szolgálatába" illetve: "A gyerek maga elé mered megbabonázva, egy gyufaszál a hamutartóban kínlódva megtekeredik." De persze mit akarok: ez a három idézet máris több, mint a vers egyharmada, nem elég ez?

Nem értem, hogy a kritikarovatnak az az írása, amely az Apokrif hagyományai szerint az aktuális lapszám egyik szövegéről szól, miért épp Gál Soma "Szentély" című novelláját választotta tárgyául, hacsak nem az a szerkesztői koncepció rejlik a dolog mögött, hogy bemutassák, hogyan lehet egy gyenge novelláról lehetőleg épp ugyanolyan gyenge ismertetést írni. A történet szerint rejtélyes betűk jelennek meg egy falusi lakótelep hidroglóbuszán, de a szereplők (pl. az ilyen miliőben úgy tűnik, obligát, de annál kínosabb "Rózsika néni") nincsenek egyénítve, az ötletek közhelyesek ("gyüttmenteket" emlegetni már a rádiókabaréban is bénázás lenne), a rejtély pedig elég érdektelen. Murzsa Tímea kritikájából csak egy mondat, szemléltetésül: "A betűk kapcsán elhangzó mondatok újabb jellemző vonásokat adnak hozzá a faluról kialakított képünkhöz."