Szeretem az íróinterjúkat, bár csalókák: olcsón adják azt az érzést, hogy irodalmat olvas az ember, amikor pedig csak irodalmit olvas. Bán Zoltán András csinált interjút a vs.hu-n Kemény Istvánnal. Az egyik képen folyóiratok látszanak az íróasztalon,
Prae, és ahogy látom, Székelyföldek, Hévizek (ez utóbbi, elég lightosra szerkesztett lap szerintem nem tipikus íróasztali olvasmány). Műút nincs, szóval nem tudni, Kemény épp olvassa-e a Műutat, az viszont biztos, hogy a Műút olvassa Keményt.
Lábjegyzet: Kemény beszél a magyarok gőgjéről (mármint hogy a környező népek gőgösnek látják a magyarokat), de nem biztos, hogy igaza van, amikor ennek okait hüvelyezgeti. Azt mondja, szerinte egy kisnemesi, dzsentri mentalitás terjedt el széles körben. Már nem tudom, hol, azt olvastam (és ez az érvelés szerintem sokkal elegánsabb), hogy ez a gőgösségképzet talán a magyarok és a szomszéd balkáni népek - úgy rémlik, konkrétan a románság - valósághoz való viszonyára megy vissza. Úgy, mint amikor egy dél-olasz azt mondja, hogy a kötetedet ott tartom az éjjeliszekrényemen, és recenziót készülök róla írni. Ami ugye általában csak annyit jelent, hogy igen, kösz, emlékszem rád, de a könyvedet nem olvastam. Szóval hogy egy román mond valamit, amit a magyar ígéretnek vesz, amit persze a románnak esze ágában sincs teljesíteni (hiszen nem ígéretnek szánta), mire a magyar a románt hazugnak érzi, a román meg a - valóság és a nyelv viszonyának kérdésében rugalmatlan - magyart gőgösnek.
