Még a szeptemberi Tiszatájban jelent Tandori Dezsőnek Füzi László könyvéről szóló írása. (A lap archívumában a poszt óta meglett: www.lib.jgytf.u-szeged.hu/folyoiratok/tiszataj/2010-09/2010-09.pdf.) Nem kritika, nem ismertetés, nem kedvcsináló, de mégis kedvet csinál a könyv elolvasásához. Közben teljes Tandori-írás, az életről és egy kicsit (nem is olyan kicsit) a halálról.
Az élet, a halál, akárcsak a szerelem az irodalom örök témái. Illetve nem témái: jelenlétük állandó intenzitásával ezek szakadatlan provokációt jelentenek (az utálatosan elharapózott szóval kihívásnak is lehetne nevezni) minden embernek. Sokat is beszéltek (festettek, zenéltek stb.) róluk, de épp ez a számosság tud az érzékelhetőség vagy érzékeltethetőség rovására menni: a halálról és társairól nehéz önállóan, eredeti módon, az újra és újra megtörténő, mégis váratlan megértés (a katarzis?) igényével gondolkodni, pláne beszélni.
Meghalunk, hát persze. De ezt tudjuk. Csakhogy Tandori úgy mondja meg, hogy meghalunk, mintha eddig annyira azért mégsem tudtuk volna. Bizonyára a kisebb szabású művek közül való ez az írás, de mégis a "cseppben a tenger" effektusnál lényegibben mutatja meg egy nagy költő nagyságát: tengerben a tengert.
Tandorit - Juhász Ferenccel együtt -sokan tratják olvashatatlannak, de ez inkább mentség, mint kritika. "Talán nem hágok kőbe" (Tandori alkalmi, szólás értékű találata), ha azt mondom, hogy folyóiratban adagolva vitathatatlanul olvasható és olvasandó, sőt. Nekem mindenesetre bearanyozta a csütörtök reggelemet. (Jó, a nap is sütött.)
