Van a Nyitott Műhelyben egy Előhívás című sorozat, ha jól látom, hosszabb-rövidebb ideje az irodalom "purgatóriumában" tartózkodó szerzőkről beszélgetnek. Érdekes dolog ez a purgatórium, mert például Fejes Endre is odasorolódott, aki pedig egyrészt él (bár tudtommal tényleg régóta nem adott ki könyvet), másrészt 2009-ben megkapta az idegesítő elnevezésű Prima Primissima-díjat, tehát a nagyközönség számottevő szavazóbázist képviselő része még ismeri is. Azóta Mészöly (Miklós) és Illyés egy-egy művét is előhívták, ami különben kisebbfajta botrány lehet az érintett írók egyik-másik tisztelőjének szemében, akik szerint bizonyára nincsenek is a félfeledés homályában, ahonnan elő kéne hívni őket.
Egy kicsit most én is előhívnám Illyést, vagy inkább különösebb kommentár nélkül kinagyítanék néhány verset az 1973-ban kiadott, "Minden lehet" című kötetéből. Egyébként nem valami kiemelkedő könyv ez, az én fülemben többnyire úgy kong a retorikája, mint egy üres vidéki váróterem, egy olyan állomáson, ahonnan épp elment a vonat, és csak soká jön a következő. De van néhány érdekes vers(sor) a kötetben, főleg ott, ahol a hang nem illyési. Illetve ezek szerint ez bonyolultabb: ahol nem olyan, mint a nép többszörös Kossuth-díjas nemzeti költőjének a hangja. (A kötet összes verse fenn van itt.)
Egy (sőt két) szép szórendi rendhagyóság, avagy Illyés, a nyugatos:
"Nehéz meghalni! Így, egy télre is bár!
Hány zsong bennünk rég tetszhalott gyönyör"
(Hosszú tél)
****
Illyés, a bátor (mármint poétikailag, amilyen regiszterben pl. "gyulázik"):
Eltűnő társak
Egy borjú, egy nyúl, egy kos, egy kutya,
– Vitéz nevű – aztán apám, anyám
és mind a holt hűtlen után
el-elhagy ő is: Gyula, a – „Gyula!”
Alig találkozom vele.
Egy-egy arcmozdulat alól,
mint rácsa mögül a fogoly
rándul a szája, vág felém szeme.
Mint régiek, ti, kutya, kos, tehén:
kezd ő is nem lenni sehol.
Szólíthatom, nem válaszol.
Vagy más jelentkezik nevén!
****
Illyés, a profi szakember (ahogy ezt a - talán a hétköznapi kollaborálásról szóló - helyzetverset összerakja; figyeljünk pl. a "keszeg" szóra [a "zsufá"-ról már nem is beszélve...]):
A mester gondjai
Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai
szabadultak a szakmába megint? Neked
ezek – szögek? A rendelés szerint? Ezek
fognak embernyi súlyt megbírni? Külön is
üzentem, hogy minden harmadikát
hosszabbra kovácsolják: két egymásra-tett
lábfejet kell átüssenek s a fában
két coll legalább, másképp: hol a – tartás?!
Meghogy a szögfőt kalaposra vagy
gombásra: adják meg azért a formát;
akad a csődületben is szakértő!
Itt álljak neki fuserolni, üllő
s jancsikalapács nélkül, hidegen?
Na nem! Azt a keszeget talán ezek is
megbírják, de amazt, a zsufa köpcöset,
meg azt a langalétát, azt nem vállalom.
Kötözzétek oda istránggal, hevederrel,
bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal,
– megtéve amit ember megtehet –
én, én megyek; nem fogok vörösödni
a mások slendriánsága miatt.
****
Illyés, az elvont (egyszersmind Illyés, a konkrét):
A tettes (csak az első két rész)
1
Minden tárgy egy pici óra. Egy málnaszem éppúgy jelzi egy-egy nap elmúlását, akár egy torony. Egy kenyérmorzsában éppúgy benne feszül az éjféltől éjfélig lejáró huszonnégyes egység, akár egy gondosan fölhúzott Omegá-ban. A kavicsban is rugó működik, csak erősebb járatú. Példa rá a márványszobor: évezredekig elketyeg, igaz, olyan halk ütemben, mely már csak szemmel követhető. Így is megállapíthatjuk, mégpedig évezredekre visszamenően percnyi pontossággal, mikor húzták föl egy Ramszesz vagy egy elfeledett Tang-Csin szobájában.
2
Az időnek tehát nincs lakása. A tárgyakban vonja meg magát. Semmiképp se másként, mint a kukac a cseresznyében, a szú a szemöldökfában. Azaz nem mint lakó; hanem mint élősdi.
Helyesbítünk. Idő önmagában nincs is; sose volt. Így sose lesz. Az idő a tárgyak betegsége. Róluk harapódzott át reánk, élőkre. Minden ragály a frissen megfertőzöttek
közt pusztít leghevenyebben. Van vajon remény, hogy valamikor (mint valaha rég) ellenállóbbak leszünk a fertőzéssel szemben? A különbség a tárgyak és az élők között: másképp védekeznek a rontás ellen.
A világűr csendjében – a teremtés elmebajos szótlanságában – mi emberek is csak ilyenféle időmérők: idő-ellenállók vagyunk, máris dicsérendő tartóssággal a túró és a
piramisok között. Ez nem csüggesztő; bátorító. Hozzásegít annak a magányossági érzésnek a leküzdéséhez, ami az emberiségre szakadt – eddig föl nem mért pusztítást
okozva – és szakad szüntelenül, hol hetes eső, hol világvégkezdő hegyomlás sötét óráit idézve tudatunkba mindazóta, amióta egy gyermeki hiedelem végleg eltűnt a képzelet zsinórpadlásán. Hogy mindezeket a rugókat valami atyai kéz húzza föl.
