Még mindig a márciusi Kalligramban (itt a tartalma): Turczi István versei. A "Levitáció"-t idemásolom. A huszonhét soros, mindkét oldalra kizárt szöveg egyetlen háromujjnyi széles oszlopba van tördelve, álló hasábnak néz ki, ezt nem reprodukálom.
Levitáció
Eltelik néhány perc az ébredés után, amíg elfogadom ezt a napot, ezt a testet, ezt a kávét. Roncsok közt lavírozok a fürdőszobáig. Az egyik roncs este még vers volt, a másik vacsora. Az öltözködés nehezen megy, a mobilt sem veszem fel, berregj csak. Lassan minden, ami van, amim van, elmorzsolható. Törlődnek a számok, a képek, az arcok. Sok mindennek kellett volna megmaradnia, hogy ez ne így legyen. Az ember nem csapja be magát bizakodással. Az őszt se zavarja, hogy ősz van, kopár, hideg, csontig hatoló. A színek nyesett szárnyai a maradék reggeli fénnyel mind beleolvadnak a földből kiálló fákba. Annak lenni, aki nyitja-csukja a tenyerét, olykor a kaktuszaihoz beszél, ráér és elteszi a bőröndöket. Aki rágyújt, és hosszan nézi a füstszürkén virágzó ég füvét. Figyelni, miközben kint zajlik a vezeklő rohanás. Nem csinálni semmit végre, csak létezni, a létezést csinálni.
Turczi - amennyire ismerem - nekem valahogy sok is, kevés is. Van valami benne a tevékeny emberek egyik típusának harsányságából. "Író, költő, műfordító, szerkesztő, művelődésszervező" - áll a névjegyében is a verse alatt. Hát miért nem elég a "költő"? Ha ampát rántana, meg zongorahangoló lenne, még azt is oda kéne írni? De ezt a sok/kevés érzésemet költőileg is tudom szemléltetni: a fenti vers jó anyagból van, jól is van megcsinálva, jó szó a "roncs", érdekes a "vers" és a "vacsora" mellett; jó a versben a "mobil", a "földből kiálló fák", a "füstszürkén virágzó ég füve". De azután, hogy "Az ember nem csapja be magát", fölöslegesnek érzem a "bizakodással"-t, a "bőröndök eltevésé"-ben van valami az elfoglalt ember önmeghatódásából, az ősz utolsó jelzője, a "csontig hatoló" pedig hajmeresztően (a "vezeklő rohanás" mérsékelten) közhelyes. Kevés a hibátlan vers, persze, de ezek a hibák itt valahogy banálisak. Jó ez, a vers, de... (És megint elölről.)
