Az Osiris tavaly Gulyás Adrienn új fordításában adta ki Rabelais-től a "Pantagruel"-t. (Részletek egy korábbi Holmi-számban, a 403. oldaltól.) El tudom azt az apát képzelni, aki belenézve lánya Diákkönyvtár-kötetébe, kicsit elhűl, ezek olvastán: "Másoknak az a testrészük nyúlt meg, amelyiket sudribunkónak is neveznek, csodálatosan hosszú lett, hatalmas, vastag, duzzadó, acélos; ókori módra ágaskodott, és ötször-hatszor maguk köré csavarva övként viselték, hanem aztán amikor égnek meredt a vesszejük, úgy néztek ki, mint a lándzsájukat előrefeszítő lovagok a kvintánversenyeken." De hát ez legyen a legnagyobb sokkja, ami gyermeknevelés közben éri.
Jeney Zoltán a nyári, dupla Jelenkorban közöl kritikát a fordításról, és nagyjából azt írja, hogy az új nem múlja felül Faludyét, de jó, hogy elkészült, mert attól még nagyon jó, más és friss. Az érvmenet során ugyanakkor vitába száll a könyv utószavát is író fordítóval: Faludy nem átköltést csinált, mint Villonból, hanem rendes fordítást.
Gulyás Adrienn: "kissé urbanizált átköltés", "Faludy szándéka szerint sem fordítás".
Úgy tűnik, ez Bánki Éva álláspontja is, aki a Holmi januári számában írt kritikát a könyvről (a pdf 118. oldalától): "Faludy nem vállalta a »szabályos fordítás« igáját, nem tartotta meg Rabelais tájnyelvi fordulatait, ámde az ő átköltése (az én kiemeléseim - Sz. D.) mégis szárazabb és élettelenebb és, ami a fő, mérhetetlenül egyhangúbb, mint Gulyás Adrienn filológiailag is pontos fordítása. Ez nem is meglepő: hiszen nincs annál sikamlósabb, mint a populáris és arisztokratikus kultúra, tájnyelv és választékos udvari nyelv, magas tudomány és evés-ivás, »szarománia« vidám egymásba játszása. A fiatal műfordító, még túlzott szigora ellenére is, sokkal több spektrumát idézi meg a mai magyar nyelvnek – és ezzel együtt természetesen a korabeli francia műveltségnek is –, mint Faludy."
Jeney Zoltán: "Faludy az 1989-es kiadás utószavában (Jegyzet a fordításhoz) egy szóval sem említi, hogy át akarta volna költeni az eredetit, sőt hosszú oldalakon magyarázza, hogy mit miért nem tartott meg híven és pontosan a francia szövegből, vagyis azt bizonygatja, hogy az ő szövege fordítás bizony a javából, csak hát egyfelől nem lehet mindent, másfelől nem kell mindent. Olyan alaposan számba veszi az eltéréseket, és olyan bűntudattal indokolja a változtatásokat, hogy igazán nem állíthatjuk róla, hogy ne lett volna szándékában fordítani. Sőt azt kell hinnünk, hogy míg Villon-átköltései hamisítatlan átköltések, ahol Villonból csak a hangulat és a miliő marad, Rabelais fordításán keresztül tényleg Rabelais-t olvashatjuk."
A minőségi kérdésekhez nem szólnék hozzá, de nekem úgy tűnik, Faludy munkája mégsem hagyományos fordítás. Az új könyvben ugyanis kétszázhuszonkét oldalt foglal el a szöveg, szemben Faludy háromszázhármával. A sorok hossza nagyjából azonos (az újban három-négy betűvel talán hosszabbak), de az új kötetben csak harminckét sor fér el egy oldalon, míg a régiben harmincnyolc. A többletet, gondolom, Faludy mégis csak hozzáköltötte. [Későbbi megjegyzés: tévedésből Faludy fordításának második kötete alapján számoltam. Az Első Könyv száznyolcvan - az kb. kétszázhúsz oldalas új fordításénál több sort tartalmazó - oldal, azaz Faludy fordítása nem hosszabb az újnál.]
A kritika egyébként - bizonyára szándékolatlan - hozzászólás Bán Zoltán András Narancsban megjelent cikkéhez is. Ennek lényege, sőt címe, hogy a kritikusok elsősorban "hely hiányában" nem írnak részletesen a fordítások nyelvi minőségéről. Ez szerintem is így van, de a pozitív ellenpéldák egy kicsit mintha egy irányba hordanának. Várady Szabolcs Philip Larkin "This Be the Verse" című verséről szóló írása eleve a fordításokból indul ki, és mint fordításokat elemzi őket, illetve ezek ürügyén veszi szemügyre az eredeti verset. (Az 1997-es Holmi-évfolyam nincs fent a neten, de ennek a Catullus-versről szóló Várady-írásnak hasonló a megközelítése - a pdf 12. oldalától.) Erdélyi Ágnes Kis János Kant-fordításáról szóló írása (Holmi, 1996. december) pedig ugyancsak a fordításból indul ki - úgy, hogy közben azért Kantról szól -, amit annál is inkább megtehet, mert klasszikus szövegről van szó, akárcsak a BZA-cikkben harmadikként említett kritikus ókori tárgyú cikkeiben. Szóval úgy tűnik, a bírálók akkor írnak részletesen a fordításról mint fordításról, ha több fordítást is elemeznek, illetve ha a műről magáról nem kell alapdolgokat elmondaniuk. Ezek a feltételek pedig kortárs művek esetében - amelyekkel kapcsolatban Bojtár Endre hiányolta a fordító munkájának méltatását, erre válaszul született a Bán-cikk - a legritkább esetben állnak fenn.
A Jelenkorban van még Csehy- és Gercsó-kritika is, de azokról majd külön.
