Azt hittem, Ferencz Győző már mindent megírt Imre Flóra "A hegyről lefelé" című kötetéről a borító fülein elhelyezett, sűrű és sűrűn szedett esszéjében (új értelmet adva ezzel a fülszöveg szónak). Amit nem, az itt olvasható - de ez már inkább csak kedvcsináló.
Éles az ellentét a kötet külseje és beltartalma között: a címlap tőrőlmetszett fűzfapoétákét megszégyenítően képeslapszerű, a "lefelé" szó ritkítása - gondolom, hogy piramisszerűen kirajzolódjon a "hegy" - szerintem tipográfiai bárgyúság.
Több rosszat aztán nem is tudok mondani róla. De talán még egyet. Olyan karcsú, hogy becsúszott valahova, egyszerűen nem találom. Már csak ezért is egyet lehet érteni Ferencz Győző Imre Flóráról szóló szavaival: "milyen szívesen lapoznám már összegyűjtött verseit!"
Itt most különben nem is a kötetről akartam írni, hanem Szlukovényi Katalinnak a júliusi Holmiban megjelent kritikájáról. Még egyszer: azt hittem, Ferencz Győző már mindent stb. Hát nem. Mindjárt a Szlukovényi-kritika elején érdekes a megfigyelés, hogy Imre Flóra két első látásra távoli területről, az antikvitásból, illetve a tudományból meríti a kulturális utalásait. És hogy a kettő nyelvileg mégis összeegyeztethető, hiszen a tudományos kifejezésekben sok a latin vagy görög eredetű. A kritika hangja feltétlenül elismerő, de mégsem átall a költő első kötetének egyik versével kapcsolatban képzavarról, illetve az ott olvasható szonettkoszorú mesterszonettjével kapcsolatban ügyetlenségről beszélni. Éljen! A filozófiai dolgok, hogy most akkor Plótinosz vagy Platón, nem izgattak fel, ilyesmi a versbe többnyire úgyis csak a közhelyek szintjén tud beszivárogni (más - de már nem filozófiai - kérdés, hogyan lesz a közhelyes gondolatokból vers). Az is érdekes, ahogy a kritika Imre Flóra pályáján megfigyeli a vertikális tengely jelentőségét, pl. hogy már első kötetének címe is - "Az Akropoliszra néző terasz" - egy hegyre utal.
Aki ismeri Imre Flóra verseit, az a költő nevét hallva, azt hiszem, egy hangot is hall. Távolról talán ahhoz a hanghoz hasonlót, amit Kosztolányi ír le a "Kínai kancsó"-ban, csak annál érzelmesebbet: "olyan ez, mintha egy érett férfi énekelne vagy inkább dúdolna a sötétben, csukott szájjal, és mintha mindig vissza-visszatérne arra, amit nem lehet elégszer elmondani, mert ezt egy élet során tapasztalta, s ennél nincs szebb, szomorúbb, tartalmasabb". Szlukovényi Katalin Tóth Krisztinát idézi: "Sok költő kisebb-nagyobb időtávokkal megpróbálja ugyanazt a versét megírni. Nem, nem is így mondanám: ugyanannak az alapötletnek az ideális megvalósítását keresi az adott időszakban birtokában lévő eszköztök segítségével." Majd így folytatja: "Imre Flóránál azonban a szokottnál erősebben dominál az önismétlés [de itt nem áll meg!], a körkörösen visszatérő szerkesztésmód, amelyre már a Rondó [mármint I. F. egyik korábbi, "Rondó" című kötete] és fülszövege is felhívta a figyelmet. (...) Ez ugyan a monotonitás érzését keltheti olykor az olvasóban, összességében mégis sikeres eljárásnak tartom, mivel az ismétlődő mozzanatok egyszerre szolgálnak sajátos költői hangjának jól beazonosítható védjegyeként [ezt a mozzanatot, bármely költő jól beénekelt, bármikor megszólaltatható hangját, személy szerint nem becsülném túl]; másrészt ugyanaz az elem, az eltérő szövegösszefüggésekben más és más értelmet nyerve [azért tegyük hozzá: szerencsés esetben] olyan komplex jelentésre tesz szert, amit egyszeri használat révén nem érhetne el."
Érdemes volt a Holmi kritikarovatának élén közölni az írást, amelyben csak egy dolog nem tetszik: a lábjegyzetek. Egyszerűen nem értem a kortárs költők hivatkozásmániáját: mintha nem tudnának szabadulni a tudattól, hogy nemcsak költők, hanem PhD-k is. Hát hogy fog kinézni Szlukovényi Katalin vagy Mesterházi Mónika összegyűjtött kritikáinak, esszéinek kötete, azzal a sok lábjegyzettel!
