A 27-es Műútba Seláf Levente szellemes és tárgyszerű válaszcikket írt Kovács Ilona elég ügyetlen kritikájára (Műút 25, a pdf 31. oldalán). Nagyjából az egyetlen olyan eset, amikor a megbírált - jelen esetben Jacques Roubaud "Vala mi: fekete" című verseskötetének fordítója - visszalőhet, az, amikor a kritika tárgyi tévedéseket tartalmaz, helyesebben amikor ilyenekből von le fontos értékkövetkeztetéseket. Az egyik múltkori posztban írtam, hogy a Holmiban egyszer-kétszer olvastam olyan vitát, ahol nem győztem kapkodni a fejem, mert mindig azzal a féllel értettem egyet, akinek az írását éppen olvastam. (Elsőre a Montaigne "Esszéi"-nek Csordás Gábor-féle fordítása körül kialakult vita jut eszembe.) Hát, erről most szó sincs: a megbírált lemosta bírálója érveit.
Talán csak azzal a megjegyzéssel duzzasztanám a jelenséget kritikakritika-kritikává, hogy Seláf Levente lehetett volna szerényebb. Mert az akár igaz is lehet, hogy "Minden vers mindegyik sorának fordítását meg tudom indokolni, mert minden pontot végiggondoltam. Biztosan lehet jobb megoldásokat is találni, de ezek mindegyike jó", vagy hogy "Talán megtaláltam az ideális kompromisszumot", de jobb lenne, ha a szöveg hagyná, hogy erre magamtól jöjjek rá. (Utólagos megjegyzés: és persze olyan is van, hogy valami jó, de mégse jó, mert nem elég jó. Illetve, hogy ami csak elég jó, az még nem jó igazán. El lehet a szavakkal babázni, de gondolom, világos, mire gondolok.)
