Már három hete, hogy megjelent az ÉS-ben Kemény István Ex librise, de, ahogy Domingo barátom tollából kiszaladt, az utóbbi időben szűkebb szakmám kötött le, s így nem volt módom megemlékezni erről a cikkről.
Emlékezetemben Kemény némileg kiegyensúlyozottabb kritikusként élt – most újraolvastam néhány recenzióját, melyeket szintén az ÉS-be, a Követési távolság rovatba írt 2006-ban, és azt kell mondanom, jól emlékszem, azok a szövegek meggyőzőbbek voltak, mint a mostani Ex libris. Persze ez a műfajból is adódhat, hiszen a rovat címe is azt sugallja, ide kedves könyveikről írnak a szerzők, ritkán olvasni ezen az oldalon levágó recenziókat. Ennek ellenére meglepett, hogy ez a nagyszerű költő ilyen nagyvonalúan bánik a dicsérő szavakkal.
A négy kötet közül az egyiket egyáltalán nem ismerem, Kemény írása mindenesetre kíváncsivá tett, András László Egy medvekutató feljegyzései című könyve valóban „nagy magyar regény”-e, ahogy Kemény írja, egyenesen azt állítva, hogy az utóbbi évtizedben született „legalább öt” olyan könyv egyikéről van szó, melyekre ráillik az idézett meghatározás. Ami azért nagy dolog. Nagy magyar regény szerintem például A fekete város vagy az Emlékiratok könyve; kíváncsi lennék, az elmúlt évtized melyik öt regényére gondolt Kemény. Abból, amit András László könyvéről ír, nem derül ki, hogy az valóban olyan nagyformátumú alkotás, mint amilyet e recenzió retorikája sejtet (tetőpontja ennek András Stendhallal való párhuzamba állítása) – de akár az is lehet, hogy valóban roppant jelentőségű műről van szó.
Király Levente Énekek Énekéjéről szólva nem használ ilyen jelzőket Kemény, ezzel a könyvvel láthatóan komoly gondjai voltak, ezeket elő is sorolja (lehet-e regényt írni a boldogságról?, lehet-e regényt írni bonyodalom nélkül?), oda lyukadva ki, hogy Király szövege „mégiscsak egy később megírandó szövevényes nagyregény első kötete”. Ekkor azonban: snitt. Kemény közli, mindazon dilemmák, melyeket megemlített, nem számítanak, mert ő így szerette meg a könyvet, „jó volt olvasni, jó volt azonosulni a főszereplőkkel”. Ez a huszárvágás szerintem nem volt fair. (Lengyel Imre Zsolt nagyszerű negatív kritikát írt Király könyvéről, érdemes kattintani és szkrollozni érte.)
Kemény Babiczky-laudációját egyenesen viccesnek érzem. „Döbbenetes erejűnek” nevezni ezt a közepesre sikeredett kötetet nagy-nagy aránytévesztés. A következő résznél nem hittem a szememnek: „Az egyik legizgalmasabb dolog, ami mostanában a magyar költészetben történt, hogy Babiczky Tibor balladákat kezdett írni.” Kemény István a Hajnali rész zárlata kapcsán katarzisról beszél. Amit ő felemelőnek mond, szerintem inkább giccses: „hogy nekem most már csak itt, / a közeledben, csak itt van otthonom”.
Nagyon örültem viszont annak, hogy Kun Árpádról jókat ír a recenzens, okos megjegyzéseket téve az érettség kérdéséről és Kun költészetének párbeszédességéről. Mondjuk azt feleslegesnek érzem, hogy „nagy költészetnek” nevezi a Szülsz című kötetben megjelenő versvilágot, és erről az émelyítő zárlatról is lemondtam volna: „Ezt a nagy költészetekre jellemző mosolyt hívhatták a régiek isteni derűnek. Nevezzük annak mi is, mert azt hiszem, ez – éppen az."
*
A múlt pénteki ÉS-ben egy másik olvasó költőről, Térey Jánosról olvashatunk. A szerző Nemes Nagy-esszéjéről bőven esett szó Szántó és Noshát kollégák tollából ezeken az oldalakon is. Az ÉS Ketten egy új könyvről rovata a Teremtés vagy sem című esszékötetről hoz egy Margócsy István- és egy Svébis Bence-recenziót. Utóbbi eléggé rosszul járt, hogy előbbivel került egy lapra: Margócsy kemény bírálata mellett Svébis affirmatív ismertetése semmitmondónak hat. A Térey költészetével szemben szerintem (pozitívan) elfogult Margócsy fő tézise, hogy a szerző esszéiből fájóan hiányzik az érvelés. Ezzel csak egyetérteni tudok.
