Nem akartam impulzusposztot írni, így hevenyészve, de nagyon szépet választott Szekeres Dóra a Literán a hét versének, Kosztolányitól az "Őszi reggeli"-t. Bár szerintem ez nem a "derű" verse, ez a szó itt túl kevés, és félrevezető is.
Kosztolányit magát idézném (persze más összefüggésben írta ezeket): "olyan ez, mintha egy érett férfi énekelne vagy inkább dúdolna a sötétben, csukott szájjal, és mintha mindig vissza-visszatérne arra, amit nem lehet elégszer elmondani, mert ezt egy élet során tapasztalta, s ennél nincs szebb, szomorúbb, tartalmasabb." Illetve: "a föltétlen muzsika, a matematika lírája, s a fájdalom, melyet ez a sohasem szenvelgő, érzelmes zene elénk tár, olyan tiszta, tárgyilagos, pontos, mint emberi gyarlóságunkból, körülhatároltságunkból származó megismerés, hogy a végtelent hiába igyekezzük megközelíteni, és hogy a kétszer kettő itt a földön mindig csak négy, nem öt".
Mellesleg ez a vers is nagyon jó, főleg a vége (az emlékeztet az "Őszi reggeli"-re), meg ahogy eljut a végégig.
Aztán itt van az agyonidézett "Boldog, szomorú dal", amit én sokáig nem szerettem az elkoptatottsága, a banális szecessziója ("a langy téa" meg hasonlók), a direktsége és az epigrammatikus befejezése miatt, de aztán nagyon megszerettem négy indázó sorát, aztán azon keresztül az egészet, mégis. ("Az elkoptatottsága miatt? - kérdezhetnők. - Tehet arról a vers?" Hát persze hogy tehet.) A négy sor, amiben sokáig az se derül ki, hogy milyen mondatban vagyunk (fő? mellék?), és hogy ki az alany, mi az állítmány:
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.