Folyóméter - folyóiratfigyelgető

Eszterág, ez a gólya régi magyar neve. Ez a kép pedig a gannai templom keresztjét ábrázolja, Esterházy Péter temetésének idején.

Miután e blog szerzői budapesti ösztöndíjuk lejártával hazatértek Kiotóba, hogy ott családjuk kívánságának megfelelően annak rendje s módja szerint férjhez menjenek, a Holmi is kihajózott Szürkerévből. Ez ügyben Takáts József esszéje, A Holmi dicsérete az ÉS 2015. február 20-i számában kötelező olvasmány.

Takáts alaposan körüljárja, hogy a folyóirat milyen önképet vázolt föl magáról (már önmagába az, hogy egy mai magyar irodalmi folyóirat markáns önképpel rendelkezzék, sajnos egyáltalán nem magától értetődő). A Holmi számos erénye közül a legnagyobbnak „a magyar irodalom folytonosságának biztosítását” és „a felejtés megakadályozását” tekinti, különös tekintettel a hagyatéki anyagok – naplók, levelek – közlésére. „Félő – írja –, hogy a Holmi nélkül tovább rövidül majd a kortárs irodalom emlékezete. De mindez nem jelenti azt, hogy a Holmi maradi lett volna. Épp ellenkezőleg, modernista volt: a modern kultúra nagy magyar hagyományaihoz ragaszkodott.” Hozzáteszi ehhez, hogy „a Holmi kortárs irodalom nagy folyóirata volt, Petri kései verseié, Az angol lobogóé, A táborok maradandósága című előadásé, Mándy kései novelláié, a Londoni mindenszenteké, Rakovszky Zsuzsa Hangok-ciklusáé, a Sinistra körzeté, Lator László Mert szomjúhozva, mert kétségbeesve című költeményéé, és így tovább. Ilyen volna a bronzkor? Akkor ide nekem gyorsan azt a bronzkort!” Az esszé zárlata a búcsúzásé: az 1989-ben indult Holmi egyidős a rendszerváltással, és alig valamivel ért meg magasabb kort a harmadik köztársaságnál. „Azt hiszem – fejezi be írását Takáts –, elsősorban azok folyóirata volt (ilyen olvasó vagyok én is), akik egyszerre ragaszkodtak a magas kultúra legendáihoz és a liberális demokráciához.”

Mindehhez nincs sok hozzáfűznivalóm. A magyar irodalmi kultúra továbbra is folyóirat-kultúra, de a Holmi kiválásával ez a szcéna nyilvánvalóan átrendeződik. A legnagyobb veszteséget (szerintem) azon a téren szenvedjük el, vagy fogjuk elszenvedni, amit Takáts József „a felejtés megakadályozásának” nevezett. Ne legyen igazam.

Majd meglátjuk persze, de addig is tessék olvasni. Például Szvoren Edina Dánék című, egészen pazar novelláját a Hévíz 2015/1. számában (abban, amelyiknek Tar Sándor van a címlapján), vagy a nyúlfarknyi Doderer-remekművet az új (márciusi) Jelenkorban (Hóvihar, fordította V. Horváth Károly).

A magyarnarancs.hu két kérdést tett fel irodalmároknak:

1. Ön szerint is több jelentős író alkotott a Kádár-rendszerben, mint a rendszerváltás óta?

2. Ön szerint mi volt az 1989–2014 közötti korszak öt legjelentősebb magyar irodalmi teljesítménye? Ha ezek között van olyan, amit egyértelműen a legkimagaslóbbnak tart, akkor kérjük, indokolja meg választását!

Arról van szó, hogy Tamás Gáspár Miklós a hvg.hu Spiró-interjúja után publicisztikát írt ugyanoda, és ebben azt (is) állította hogy „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”.

Ahogy a Narancs írja, ez egybecseng Réz Pál szavaival is. Szóval hogy látják ezt a megkérdezett irodalmárok.

Itt olvasható Bán Zoltán András, Kiss Noémi és Radnóti Sándor hozzászólása.
Itt meg Gács Anna, Karafiáth Orsolya, Lengyel Imre Zsolt és Selyem Zsuzsa válasza.
Itt pedig Garaczié, Kulcsár Szabóé (aki nem tudná: ez értelemszerűen Ernő, Zoltán kötőjellel írja nevét), Radics Viktóriáé és TGM-é.

Érdekes, hogy Nádasdy Ádámut (nem elütés, hanem a régies fordulatokat kedvelő TGM-nek szóló kedveskedés) nem kérdezték, pedig ő egy jóval korábbi, és csodálatosképpen ingyen olvasható ÉS-interjúban azt mondta: "Abban (...) majdnem biztos vagyok, hogy amiben most élünk, az ezüstkor." (Érdemes tovább olvasni az ezüstkori költő szavait – mert Nádasdy saját magáról is beszél.)

Ez a vita tulajdonképpen egy vicc, ám nem rossz, s mint ilyen, szórakoztató. Érvelni ilyen csekély terjedelemben, ahogy Leonárd ma szíves szóbeli közlésében rávilágított, nem lehet. Vagyis amelyik kis lovag szebben mondja a magáét, az lesz az én Cyranóm. (Ami relatív győzelem, mert nem biztos, hogy teljesen meggyőz az igazáról.)

Eleve visszautasítani az ilyen kérdésfeltevést szerintem értelmetlen. Kulcsár-Szabó (a kötőjeles, a Zoltán) hivatkozik – a vitától értelemszerűen teljesen függetlenül, sokkal korábban készült konferencia-előadásában – Terézia Mora Narancs-interjújára, ahol is az írónő azt mondja a kortárs irodalomról: "Igazából nem sok minden van, amit el tudok olvasni." Ezzel nem lehet vitatkozni. Nem lehet azt mondani, hogy de igen, tudsz.

Garaczi téved, mert amikor azzal kezdi, hogy "A Homérosz jobb szerző, mint Franz Kafka típusú kijelentéseken lehet lamentálni, vidulni, ábrándozni, felhorgadni, keseregni, meghökkenni, mélázni, bosszankodni, egyet nem tanácsos: komolyan venni őket", azt nem veszi tudomásul, hogy TGM szerint – leegyszerűsítve – nyolcvanhatban több Iliász jelent meg, mint a rendszerváltozás óta megjelent Kastélyok száma. Vagyis lehet, hogy Homérosz és Kafka nem érhető össze, de vannak-e ma Kafkáink? (Akiket aztán már persze nem mérhetünk össze Homérosszal.)

Kulcsár Szabó ott téved, hogy Oravecz verséről azt írja: "ez a hangnem/dikció sem következett a líratörténeti előzményekből". Ugyan mi? Nem az ilyen felsorolást hívják priamelnek? (Az angol wikipedia-oldalon Szapphóval kezdődnek a példák, aki azért mégiscsak inkább előzménye Oravecznek, mint mondjuk követője.)

Radics Viktóriának igaza van abban, hogy "Van olyan, hogy »enjambement»«. Sok jelentős magyar író, költő, esszéista, irodalomtudós és kritikus pályája áthajlott az egyik rendszerből a másikba, anélkül, hogy ettől süllyedt/nőtt volna a művek színvonala." De itt nem erről van szó, hanem arról, hogy a mai harmincas-negyvenesek megírták-e már saját pályájuknak azokat a korszakos főműveit, amiket az akkoriak a hetvenes-nyolcvanas években megírtak. Szerintem nem. Nem akkora műveket, nem annyit és talán nem annyian.(Radics Viktória ötös listájáról egy tétellel értek egyet, és két másik szerzőtől más könyvet mondtam volna. Mindegy, a lista már a rossz vicc kategóriája.)

TGM kicsit túl sokat hadonászik, de elgondolkodtató. Tegnap e blog egyik barátja azt mondta, van a hozzászólásban egy mondat, amit nem mindenki tud dekódolni: "Ezen nem segít, hogy ép formaérzékű költőnőnek a régi Nők Lapja színvonalát alulról súroló novellácskáit klasszikus chef d’œuvre-ként aposztrofálják. Nem sajnálom tőle a sekélyakéjt, de nem vigasztal." Hogy kiről szól. Tóth Krisztináról. De igazságtalan, mert az írótól a részleteiben kivétel nélkül máshol közölt "Pixel"-t szokták kiemelni, nem pedig a Nők Lapjá-s írásokat jócskán tartalmazó, érdemein tényleg messze túl becsült "Hazaviszlek jó?"-t. (A két könyv közti különbséget tökéletesen írja le Lengyel Imre Zsolt Pixel-kritikájának első mondata: "Tóth Krisztina harmadik prózakötetét egy holokausztról szóló történet nyitja, azonnal nyilvánvalóvá téve az olvasó számára, hogy a Pixel ambíciói jóval nagyobbak felhőkön játszadozó űrkutyák és űrcicák megörökítésénél.") Mellesleg a "Pixel" szerintem sem remekmű, ellentétben a "Vonalkód" egyik-másik novellájával és a "Magas labda" számos versével.

De nem akarom végigvenni az összes hozzászólást, csak annyit jegyzenék meg, hogy Kiss Noéminak az első kérdésre adott válasza ezzel a mondattal kezdődik: "Nem gondolom így." (Értsd: "I don't think so.")  Karafiáth Orsolya is rögtön a tárgyra tér, de ő magyarul: "Szerintem nem."

Ez a stílus dolog egyébként érdekes. Ma, amikor egy rutinosabb netes kommentelő is jobban ír, mint a – benchmarknak persze teljesen használhatatlan – Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozata en bloc (na jó, kiszámoltam, 89%-a), megdöbbentő, hogy irodalmárok milyen stílusban nyilatkoznak a tárgyukról. Az Alföld fentebb már említett márciusi számában például egy világirodalmi konferencia előadásai olvashatóak, a cikkek általában nagyon informatívak, de sok bennük a nyelvi igénytelenség.

Báder Petra szövegében pl. ilyenek vannak:
"Vagy a fiatalok inkább a fantasztikum világa mellett voksolnak"? – "világára voksolnak" helyett.
"Nem mehetünk el a chilei Roberto Bolaño (1953–2003) neve mellett" – elmenni vki neve mellett?
"Az ide tartozó javában fiatal szerzők" – gyanítom: "javarészt" helyett.
"a nagyvárosi mindennapok helyeződnek a középpontba" – "kerülnek a középpontba" helyett.

Kulcsár-Szabó Zoltánnál:
"A tavalyi évben" – "Tavaly" helyett.
"Csak a tudatosított/belsővé tett (innegewordene) szó nyújt védelmet az emlékezet nélküli mindennapi nyelv elől" – "véd meg a minednnapi nyelvtől" vagy "nyújt védelmet a mindenapi nyelv ellen" helyett.
"az ezredvégi lírikus számára a test vagy akár az élet demitizált fogalmainak újrafelfedezése kínál vezérfonalat a korai és kései modernség poetológiai hagyományainak kritikai felülviszgálata számára" – Számára, számára, számára.

Érdekes egyébként összolvasni egyik-másik előadást a Narancs vitájával. Goretity József szerint például egy orosz irodalomtörténész az "új realizmus"-sal kapcsolatban "szóvá teszi az írói fantázia hiányát, a redukált, szegényes nyelvet, a publicisztikai jelleget is."

Hát akkor itt most ennyi, szevasztok!

"Összeábdált" – hol olvashattam ezt korábban? Jókai? Kosztolányi kínai versfordítása? Most Tamás Gáspár Miklósnak ebben az igazán élvezetes kis cikkében. (Leó után majd én is elköszönök rendesen, ez most még nem az.)

"Valami látszott. Jóarcú

fiú, kissé elálló fülek, aranyos szájszéli mosoly,

barátságos, baromira udvarias, túl halk. Nagyon halk.

Nagy. Egyszer (vagy háromszor) mondtam neki, hogy

nagy."

Írja Kukorelly Endre A Szilárd A című versében. A februári Irodalmi Szemle is közli, meg a Kalligram is.

Akkor legyen ez Olykor Leonárd megkésett utolsó bejegyzése.

A Forrás nyári tematikus dupla száma a nem túl fantáziadús, de a lényeget híven közvetítő "Írók írókról" címet viseli. Lövétei Lázár László nettó kétoldalas kis írása az Arany-filológiának ha nem is mérföldköve, de sziklaszilárd centiméterkavicsa. Így kezdődik az "Írjak? Ne írjak?" című vers:

Péterfy Gergely írta a Holmi Jékelyre emlékeztető számában (405. o.):

"Ez a gép is [egy fényképezőgépről van szó] – ahogy az orsók, a blinkerek, a horgászcsizma és a Szabad Európából származó hírek a fejünkben, s a puhán, aranyszínnel szóló Schubert – elkülönített bennünket a környező világtól, a táskarádiójukból magyar nótát bömböltető, teleszkópos bottal paducozó proliktól. 
A paduc volt az egyetlen hal, amit politikai, de talán csak ízlésbeli okokból nem voltunk hajlandók kifogni – a paduc az ő haluk volt, a vízparti halsütödékben izzadtan szuszogó homo kadaricusok eledele és zsákmányállata."

Karinthy Ferenc írta, a Compó című karcolatban:

"Ami a fogyaszthatóságát illeti, hadd idézzem szó szerint a magyar Brehmet: »A nyálkás compó húsa igen rossz, egészségtelen és kellemetlen ízű, emlékeztet az agyagra és iszapra, mert ilyen helyeken tartózkodik; a hús élvezete hideglelést és forrólázt okozhat. Csak a közönséges csőcseléknek való eledel...« Ezek után megsütöttük, és jó étvággyal megettük mind a kettőt; családunk, úgy látszik, a közönséges csőcselékhez tartozik. Kivéve Zsiga nevű sima szőrű tacskónkat: ő csak megszagolta és elfordult."

Az ember most aztán tényleg nem tudja, melyik itt a prolihal, és hogy kinek is hihet e téren.

Itt.

Találós kérdés: mire utal Tóth Krisztinának a Litera "Író-olvasó találkozó" (nem tudom rendesen belinkelni, úgyhogy csak így: http://www.litera.hu/hirek/toth-krisztina-en-a-jambikus-giccshatarra-jarok-napozni) cikkében olvasható mondata? (Lásd a poszt címét.) Závada Péter Jelenkor-interjújára lehetőleg hamarosan visszatérünk; a Vasi Szemle Szigeti Csaba-cikkét elolvassuk. Mostanában így megy ez.

"Az amerikai Art Directors Club rangos világversenyén ezüstkockával jutalmazták a MúzeumCafé könyvsorozat első darabját, György Péter tanulmánykötetét" - írja a kultúrpart.  A könyvségét annak feltárása révén mintegy fel is számoló ("Nevezd be valahova ezt a félmondatot" - mondja a feleségem) tárgy nagyon tetszik..

És ha már itt vagyok, Szigeti Csaba elképesztő jókat írt, még egyszer:

Szigeti Csaba elképesztő jókat írt

a februári Kortársban Kosztolányiról (az "Ének a semmiről"-ről; egyelőre sajnos csak a címlap és a tartalom, itt), az Életünkben (2013 3/4) a "Szól a kakas már" c. ének különböző megjelenéseiről, és ki tudja még, hol miről.