A novemberi Kalligramban ("szépírás", nemde ezt jelenti a cím) idézi Gyürky Katalin Ljudmilla Ulickaját: akkora feszültséget kelt benne a regényírás, hogy úgy tér magához utána, mint operációból vagy betegség után. Én eddig semmit sem olvastam Ulickajától, pedig 2003 óta minden évben új könyvet hozott ki tőle a Magvető, majd meglátom. A "Házasság hármasban" című novella jó svádával elmondott jól kitalált történet, valahogy - mégis? - olyan, mintha egy amerikai egyetem kreatív írás kurzusának vizsgamunkája lenne. Egyébként nem tudom, milyen a kötet többi darabja, de ebben a szerző kimondottan regényírónak mutatkozik: mintha egy novellapárlat vagy filmnovella lenne ez az évtizedeken átívelő, több karakteres figurát mozgató történet.
Polgár Anikó versei közül a Taigetoszt tudnám kiemelni (Így kezdődik: "Spártában bevezették az AFP-szintmérést, az amniocentézist és az ultraszonográfiát" - vagyis már embrió korban el lehet hajtani a Taigetoszra ítélt gyerekeket, nem kell megvárni, hogy megszülessenek), a többi közül semmit. Nemes Z. Márió szerintem kritikusnak, értekezőnek sokkal jobb, mint költőnek. (A szeptemberi Holmiban kimondottan érdekes a Petri-tanulmánya.) Kukorelly verse hanyag ujjgyakorlat, ami annyi értelmezői erőfeszítést igényel, hogy annyi erővel már a Blikk bármelyik cikkét is irodalommá lehet elemezni. (Csokonaitól Aranyig vannak egymás mellé másolva vélhetően valamelyik középiskolai irodalomkönyv életrajzi részletei, tizenöt kilencsoros, soronként háromszavas strófában, írásjelek nélkül.) Mestyán Ádám "A magyar költészet története (rap)" című versét csak "direkt rossz"-nak tudom olvasni, azt hiszem ezt nevezik angolul "camp"-nek. Talán tabudöntögetőnek van szánva, de csak olyan, mintha egy internetes kommentelő a Bëlgát próbálta volna utánozni.
Farkas Zsolt írása remek (talán egy blokkot hivatott képezni vele a két előbbi vers): egyetemi tanyítványainak a "Bánk bán"-ról, a "János vitéz"-ről a "Toldi"-ról és "Az ember tragédiájá"-ról írt dolgozatait kommentálja. Először csak a végét és az elejét olvastam el, azt hittem nincs is több benne egy pedagógiai kísérlet ötletes dokumentálásánál, de tévedtem. Bár a "János vitéz"-ről szóló rész legerősebb emléke az, hogy a szerző nem szereti ezt a huszonegy éves költő által két hét alatt odakent írást, de már a "Bánk bán"-ról szóló rész valóságos tudományos dolgozat, rendhagyó... (jöjjön, aminek jönnie kell:) köntösben.
Szilágyi Miklós írása Ortutay "Napló"-köteteiről se hal, se hús, ahogy Ungváry Krisztiánnak a Holmiban megjelent - a szerzővel szemben sokkal kritikusabb - recenziója pedig túl rövid volt (www.holmi.org/pdf/holmi2010-07.pdf a lap 928., a pdf 112. oldala). Érdekelne egy alapos bírálat.
Lengyel András ismét nekimegy Kosztolányinak, egy ponton leszalonfasisztázza. A Pardon rovat mellett olyanokat vet a szemére, hogy 1923-ban vagy 1924-ben Mussolinit kormányelnöknek nevezte, Lenint meg diktátornak. Ami különösen komolytalan, hogy az 1931-ben írt Aurélius című novellában közvetlenül (a karakter szituáltsága nélkül) az író állásfoglalásaként olvassa a császár szavait. Mindegy. Talán tényleg nem érdemes az ember kedvenc íróit a szellemóriásság mellett erkölcsi integritásnak is látni (ezt azért eddigi is sejthettük), de ez a szobordöntögető elszántság inkább csak kabátszárnyak - ha nem egyenesen cipőfűzők - mérges cibálgatásának hat.
A legjobb írás a lapban egyébként mindjárt az elején van: Borbély Szilárd "Az olaszliszkai" című "Sorstalandrámá”-ja. Valami nagyon érdekesre kikevert dikcióval elmondott, felemelő és hitelesen patetikus - ritka az ilyen - darab.