Az októberi Tiszatáj Alföldy Jenőtől jelentetett meg tanulmány léptékű kritikát Juhász Ferenc új könyvéről, "A gyermekkor csontvázá"-ról. Alföldy "a lét nagy titkai"-ról beszél - az 52. oldalon legalább négyszer szerepel a "titok" szó -, és azt is mondja, hogy Juhász költői világában elsőként kell említeni a magyarosságot és nyelvi pontosságot. Hát nem tudom. A lét efféle, kritikákban emlegetett nagy titkai helyett talán a létra nagy titkai is érdekesebbek, és ha versről beszélünk, nem éppen a magyarosság meg a pontosság azok a minőségek, amik elsősorban lázba hoznak. De különben ebben a pontosságban van valami (csak Alföldy kifejtetlenül hagyja), ahogy abban is, hogy a rendszerint robusztusnak látott Juhász sokféle, törékeny és légies lelki valóságokat teremt, meg hogy jó lenne, ha a táborokra szakadt irodalmi élet kritkusai többet foglalkoznának a különböző minőségek elismerésével.
Juhász is, mint minden nagy költő, a létről ír, de a könyveiben a kozmosz meg a mikroszkopikus világ, a csillámkristályhúrok meg a gyöngyháztakony nem igazi takony és nem igazi kristály, hanem szó. Szavak. Igaz, olyan szavak, amelyek segítségével a költő mintha valamiféle gargantuai extenzív totalitás jegyében tételesen be tudná kebelezni a világot. De Juhász ebben sem áll egyedül: Szép Ernő - amúgy egészen más - leltározó hosszúversei vagy Lator László pánerotikus látomásainak szakadtalan explóziói (mint mondjuk a "Piac" vagy "A felhevült bádogtető alatt" című vers) jutnak eszembe. Nem hiszem, hogy a költő titkokat mondana el, inkább nagy, banális evidenciáknak adja vissza az érdekes intimitásukat.
Abból, amit Alföldy a könyvből idéz, engem szinte semmi nem ragadott meg, de mégis igaza van abban, hogy "A gyermekkor csontváza" egy nagy költő nagyon érdekes új kötete. Sok mindent ki lehetne emelni, például az, amiben a költő Illyés sírköve fölött játszik árnyjátékot a tenyerével, nem kis vers, főleg ha ebben van a hatalmas ökröktől vagy bivalyoktól húzott kocsi leírása (az állatok érhálós, üstnyi hasának, fagyott végű farkának és még egy csomó részletnek a leírásával) - amiben nem vagyok egészen biztos, mert most nem találom a kötetet. (Sok az érdektelenebbnek tűnő rész is a könyvben, de ezeket is megéri elolvasni, sose tudhatja az ember, hol talál valami szépségre.)
Egy másik részletet viszont már korábban kiírtam, ide másolom:
Testemben sav-kard féme van:
torkomig ér gyomorsavam,
a gyomromtól a gégémig
izzó gyémántszög forr, fénylik,
mint üveg-lopótök csövében,
hólyagában s a kéményben
ecet, s kén füstje gomolyog,
áramlik, zuhan, imbolyog,
süllyed, fölnő, mint a higany,
a lázmérő csövecske ágában.
Mint gyertyalángba szúrt ujjbegy
fáj a bőrléc-gyűszű láng-begy.
És jövőnek hiszem magam,
hisz csak az él, akinek gondja van,
szívének tölgyfa-lombja van.
Hazug az, aki gondtalan.
Bennem láng-kút gyomorsavam.
Boldog, aki boldogtalan.
A kötet hátodalán egy nagyon jó Juhász-portré van Konok Tamástól (a címlapon is egy - geometrikus - Konok-kép), különösen érdekes és pontos egy zöld ajtónak a kép bal szélén végigfutó, szinte jelentéktelen, vékony csíkja, ami nemcsak meglepő és szép, felületjáték-szerű Konok-vonás, hanem dramaturgiai szerepe is van: a portré szituációba helyeződik általa. (A kép: pim.hu/object.7e157ac4-c475-4039-b3e4-6a2c7b15f75a.ivy )
