Régen olvastam irodalomtörténészek vitáját olyan érdeklődéssel, mint azt, amelyik Beck András írását követte a februári és márciusi Jelenkorban. (Mert a tanulmányokat különben többnyire unom, mint - ez ebből az És-cikkből tudható – Beck a verseket.) A "Nihil"-t, de különösen Karinthy harmincas években megjelent hosszú verseit nagyon szeretem. Ha megszorongatnának, akkor azt mondanám, azért, mert ezek teljesen váratlan remekművek, azaz nem abból a fajtából valók, amelyek „hiányoztak a periódusos rendszerből”, hanem olyanok, amelyek kijjebb tolják a periódusos rendszer határát, azaz Karinthy olyan tartományba írta ezeket a verseket, amelyről korábban nem gondoltam, hogy ott vers lehetne. Az "Üzenet a palackban" darabjaival talán csak Szép Ernő bődületes remekművei állíthatók egy sorba (például az "Itt volt benn a szivemben"), de persze nemcsak a terjedelmük, hanem a svádájuk, az egyszerre laza és feszes szétfecsegésnek szinte a totalitásra irányuló ambíciója miatt.
Beck és Kappanyos Andrások vitájának olvastán nehéz eldöntenem, hogy a "Nihil" avantgárd-e vagy sem, különösen mivel azt a keveset, amit az avantgárdról tudok, épp tőlük tudom. Kálmán C. György, úgy látom, elfogadja a verset avantgárdnak… de különben épp itt kezdem el kicsit unni a dolgot. Tőlem aztán barokk is lehet - à la Pierre Ménard (a klikk után rá kell keresni a névre) -, a lényeg, hogy szerintem is remekmű. Tarján Tamás szóvá teszi, hogy Beck nem érvel e mellett az ítélete mellett, nem elemzi kellőképpen a verset. Hát talán tényleg nem mutatja be, de felmutatja, és azt hiszem, ez sokaknak elég. (Akinek meg „nem képez eleget”, hát annak nem elég.)
De mégis avantgárd, amennyiben - épp Kappanyos avantgárdól szóló könyvének címével - nem más, mint "tánc az élen". Nem csoda, hogy utána Karinthy tíz évig hallgatott. Ahogy Radnóti Sándor írja Marcel Duchamp-mal kapcsolatban: meg lehet mászni a legmagasabb hegycsúcsokat is, akár többször is meg lehet mászni őket, de egy dolgot nem lehet, a csúcson műhelyt berendezni.
