A fekete Műútban érdekes a beszélgetés Lanczkor Gábor "A mindennapit ma" című kisregényéről. Illetve nem is az egész beszélgetés érdekes, hanem Szilasi László mond nagyon érdekeseket és okosakat, úgy látom, a beszélgetőpartnerei nem is tudják tartani vele az iramot.
Szilasi a Néri Szent Fülöpről szóló könyvet irodalomtörténeti értelemben vett legendaként olvasta: "Szerintem ez egy nagyon komoly kísérlet a legenda műfajával. És nem olyan természetű kísérlet, mint amikor a kitűnő Darvasi barátom megírja A könnymutatványosok legendáját. Ez a cím jól szól, van benne sok igazság is, de nincs meg benne az a konkrét szembenézés a műfajjal, ami ebben a könyvben (hogyha nem értem teljesen félre) szerintem megvan. És szerintem a kísérlet, a műfajjal való kísérletezés ahhoz a kérdéshez lyukad ki, hogy hát akkor végeredményben mi is volna az itt, amit a Pápa őszentsége szentté avatási érvként elfogadhatna. Konkrét csodának maximum azt tudom itt látni, hogy a főhős, teljesen mocsárrészegen, föl tud támasztani egy gyereket – fél órára. (Nyugi! Nemsokára újra meghal.)"
Azzal a megjegyzésével nem tudok mit kezdeni, hogy beszivárgott a kritika felfogásába, hogy "az a tökéletes, amiben nincs hiba". Mi más volna a tökéletes? Mármint olyan értelemben, hogy benne a hiba is elnyeri a helyét, mint - hogy ne mondjak túl nagyot - homokvárépítés közben.
Amikor a tökéletességről ezt mondja, hogy "Van végre egy ilyen figura [a főhős], aki a tökéletességet nem abban látja, hogy ő nem hibázik, hanem igenis, ő bizony behúzogatja a borokat sunyiban a konyhában. Van végre egy javaslat, hogy nem kell annyira ráfeszülni a tökéletességre, illetve, ne úgy feszüljünk rá a tökéletességre, hogy akkor próbáljunk meg hibátlanok lenni", abban igaza lehet, de ez szerintem nem szorosan irodalmi kérdés, talán még lazán se.
Nagyon érdekes, ahogy felfedezi, hogy a kisregény Nádas-mondatokban van megírva! És hogy ezek egyik ismérve a mondat végre hagyott alany: "Tompa zuhogással ébredt kora hajnalban Fülöp".
Ezt megint nem tudtam hova tenni, illetve igen, az újdonságra mohón kíváncsi, fogékony irodalomélvező túlzásának tartom: "valami olyasfajta élményem volt zsigerileg, mint amikor Krusovszky Dénes verseskötetét olvastam. Hogy akkor most már aztán elég volt a tréfából, de tényleg! Nem kell már bohóckodni meg ironizálni, meg nyelvkritikába belefulladni, reflektálni meg re-reflektálni, metázni, metalepszizálni stb., hanem próbáljuk meg elmondani azt, hogy milyen az, amikor halad, megy körbe a kifogott hal a fémhordóban." Tényleg elég lenne a tréfából? Itt lenne az ideje komolyan venni magunkat? Vagy legalább azt a halat?
Orcsik Roland hozzászólása is érdekes,de szerintem nincs igaza: "A fiatal vagy a most induló prózaírók számára, azt hiszem – most durván leegyszerűsítve –, háromfajta hagyomány van, amihez képest pozicionálniuk kell magukat. Az egyik mindenképpen az Esterházy-féle iróniára épülő, regiszterkeverő, artisztikus mondat. A másik pedig éppen ellenkezőleg, az artisztikum ellenében működő Garaczi- vagy Kukorelly-féle minimalista mondat. Bár nyilván ott is vannak ellenpéldák. A Nádas-mondat pedig, noha artisztikus, mégis teljesen más, mint az Esterházy-mondat, vagy a minimalista jellegű Garaczi-, illetve Kukorelly-mondat." Nem tartom szerencsésnek, hogy Garaczi mondatait Kukorellyéivel emlegetik együtt. Garaczi ontológia derűje sokkal közelebb áll az Esterházyéhoz (meg lehetne nézni, szerintem nyelvtanilag is), mint Kukorelly szigorú teklimeklijeihez. És kíváncsi lennék, hova tartozik pl. a Szvoren Edina-mondat. Mert attól, hogy tematikailag sok bennük a test, még nem Nádas. Stb.
Urfi Péter kritikája Lanczkor verseskötetéről nem győzött meg arról, hogy rögtön el kéne rohannom megvenni, de talán nem is ez volt a célja. Eddig is olvastam néhányat de most majd módszeresen körülnézek a neten Lanczkor-versek után. (Azt, hogy esetében a kötet a líra alapegysége, üres szlogennek tartom. Nem jelent többet annál, mint hogy "Mindenünk a gyümölcs" vagy "I'm lovin' it". Vagy jók a versek, vagy nem. Vagy összeállhat rossz vagy közepes versekből is tényleg jó kötet?)
