A Kommentár idei negyedik száma (a lap kéthavonta jelenik meg) nagyon érdekes, hovatovább szellemes - ízetlennek mégsem nevezhető - formában emlékezik meg Habsburg Ottó haláláról. Márton Zsigmond írásának műfaja "ukrónia". Ennek lényege nagyjából az, hogy a szereplői és a helyszínei - ellentétben az utópiával - valóságosak, de a sztorija a történelem ismert menetétől nagyban különbözik, főbb pontjain egyenesen ellentétes vele. (Érdekes, hogy a XXI. századból olvasva Jókai sci-fije, "A jövő század regénye" valamelyest ukróniává archiválódott.)

Az írás alapötlete, hogy Horthy 1930-ban átadja a hatalmat az akkor tizennyolc éves Ottónak. (Majd "ez az egyszerű, de becsületes katona ... a koronázás után kenderesi
birtokára visszavonulva megkönnyebbüléssel szentelte hátralevő hosszú napjait a
tenisznek, az úszásnak és a vadászgatásnak.") Nem lövök le minden poént, érdekes a párbeszéd Teleki Pállal ("– Na de kéhem! – fakadt ki Ottó. – Egy kihálynak kötelességei vannak.") és De Gaulle-lal ("– Tábohnokom, ön bölcsen szól, mint egy hégi fhancia kihály, comme un bon vieux roi de France."), igazán szórakoztató az egész.

A lap első közleménye Lánczi András lekezelő, mindazonáltal nem érdektelen Bibó-írása.(Ernő, kösz a linket.) A cikk nyilván a századik évforduló apropóján íródott, és csak helyeselni lehet, hogy egy folyóirat egy számára igazodási pontot nem jelentő, de azért sokaknak fontos személyiség évfordulójáról is megemlékezik, még ha ilyen kelletlen formában is. (A kelletlenségre jellemző, hogy Bibóval kapcsolatban Lánczi politikáról való filozofálgatást emleget, középiskolai történelemtanári attitűdöt, naivitást.) A cikk rögtön az elején jól elássa Bibót, mondván, a nyolcvanas években Lukács Györggyel ők voltak az autentikus Kádári világ értelmiségének divatos szerzői. Akinek a Lukács és a kádári kevés, annak ott a divatos - nincs az a mélymagyar européer Sztagirita, aki ebből jól jöhetne ki.

Ami nekem érdekes volt az írásban, az a "torzulás" mint bibói kulcsszó azonosítása. Azt, hogy mihez képest nevezhető torzulásnak valami, szintén meggyőzően mutatja ki Lánczi: "Bibó normalitáson az ész által belátható legjobbat értette". De már azzal, hogy különböző érvekkel ki akarja tudni Bibót a politikai gondolkodók sorából, csekély ismereteim birtokában sehogy se tudok egyetérteni. Az ilyesmi nem terminológia kérdése (Bibó Lánczi szerint nem használta a korszerűt, a tudományost), hanem, azt hiszem, felfogásé. Fiatal irodalomtörténészek egy ideje például mindent megtesznek, hogy Berzsenyiből neohumanista irodalomtudományos gondolkodót faragjanak (különös tekintettel "az antik humanista hagyományból átörökített képzés-eszmény megjelenési formáira"), pedig szerintem minden írása csak adalék a verseihez, és ha ez utóbbiakat nem írta volna meg, akkor ötször olyan jó is lehetne a "Poétai harmonistika", mint amilyen, Berzsenyi mégis csak irodalomtörténészek dédelgetett magánügye lenne. Szóval úgy látom, ahogy Berzsenyi nem tőrőlmetszett esztéta, úgy - erről nem győzött meg Lánczi - Bibó se csak egy naiv, az erkölcsöt meg az észt túlhájpoló, írogató jogász.