"Óvatlan lépések egy új kánon felé" - ezzel a címmel írt Mezey Katalin előszót a novemberi Magyar Naplóba. Mint a cikkből megtudtam, a magyar EU-elnökség alkalmából megjelent egy "Magyar kulturális kalauz" című kötet, amelyben huszonöt oldalon Vasy Géza foglalja össze a magyar irodalom utóbbi kilencszáz évének történetét. Ez bizonyára derék dolog, de mivel új felfedezésről nem lehet ilyen terjedelemben beszámolni (nem is ezért írják ezeket az összefoglalásokat), az ilyesmi csak arra jó, hogy afölött mélázhasson az ember, hogy ki maradt ki.
Mezey Katalin Áprilytól Wass Albertig tartó húszfős összefoglalásából én három-négy szerzőt futólag is csak alig ismerek, de a legtöbben saját olvasmányélményeim szerint is hoztak létre maradandónak tűnő (figyelem: oxymoron!), olvasásra igazán érdemes műveket. Viszont hogy egy eredetileg nyilvánvalóan külföldi fogyasztásra szánt, csekélyke összefoglalásban felmerüljön valaki neve, ahhoz remekművek kellenek, lehetőleg több is. A Mezey Katalin listáján szereplő szerzők többsége Vasy Géza szerint feltehetőleg nem írt elég ilyet (szerintem egy-két esetben téved) - vagy, hát istenem, kifelejtette őket. (Mint - csak erre tudok gondolni - Grendel Lajos Tar Sándort.)
De most őszintén: annak a külföldinek, aki egy ilyen kis - komolyabb lexikonszócikk-terjedelmű - írásból tájékozódik a magyar irodalomról, rögtön hallania kell Áprily Lajosról, Herczeg Ferencről vagy Tamkó Sirató Károlyról? Amikor Nemes Nagyról is, aki mégiscsak az egyik összekötő kapocs a Nyugat és az újabb magyar költészet között, és ezért rendkívül nagy a helyi értéke - egyetlen mondat van? Hogy Bródy Sándor vagy Nyírő József nélkül ne lehetne érvényes képet rajzolni a múlt század magyar irodalmáról? Ugyan már! Miért ne lehetne? Olyat, amilyet egy ilyen kiadványba szokás - távlatit -, biztos lehet. Vasy Géza gépen szállt e táj fölé, és ha valakinek ez a sétarepülés felkeltette a figyelmét, majd máshol utánanéz annak, hogy hol lakott itt Vörösmarty Mihály, vagy mondjuk (ami azért érdekesebb kérdés), hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
És hogy nálunk "több száz évre visszamenően" vitatkoznak "még klasszikus íróink életművének értékeiről is"? Igaz, például Zrínyi helyett vagy százötven évig - nagyjából Kölcseyig - a ma már senki által nem olvasott (pedig nem rossz!) Gyöngyösi István volt a régi magyar elbeszélő költészet sztárja. Na és? Mezey Katalin szerint máshol bezzeg "a legtekintélyesebb ítészek konszenzusán nyugszik a kánon." André Gide - elég tekintélyes? - állítólag ezt felelte, amikor azt kérdezték tőle, hogy ki a legnagyobb francia író: "Victor Hugo, sajnos". Homéroszt a középkor folyamán senki nem olvasta nyugaton, Petrarca áhítattal hurcolt magával egy eredeti, görög nyelvű példányt, de egy kukkot sem értett belőle. Shakespeare-t tudtommal a XVIII. században fedezték fel. "Épít, ront az idő lelke, ezer csudát. Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad" - ahogy Berzsenyi mondja, akit egyébként nem egy huszonöt oldalas kis kompilációból, hanem a Mezey Katalin által is idézett három böszme kötetes akadémia irodalomkönyvből sikerült kihagyni.
Vasy Géza vállalkozásban az égvilágon semmi "hajmeresztő" sincs: ilyen tömör összefoglalásokra, figyelemfelkeltő írásokra is szükség van, de hiba volna azt hinni, hogy az efféle kis merülőforralók rotyogtatják az irodalomtörténet kondérjait.
"A rangsorállítás többnyire a kultúrpolitika fegyelmező eszköze" - írja a vége felé Mezey Katalin. Szerintem minden rangsornak az összeállító neve jelenti a fedezetét. A mindenkori kultúrpolitika - és kedvezményezettjei - által összeállított rangsor mint rangsor ab ovo bóvli, legjobb esetben reklám.
