A novemberi 2000-ben Halasi Zoltán szépprózát közöl. Ez az írás egy nagyobb munka részlete, amely a lábjegyzet tanúsága szerint Lábjegyzet címmel „társszövegként” fogja kísérni az Auschwitzban meggyilkolt Jizchak Katzenelson 1943-44-ben íródott, jiddis nyelvű holokauszt-poémáját (Ének a kiirtott zsidó népről, ugyancsak Halasi fordításában). A kötetet tavaly a Palatinus kiadványaként harangozták be a Literán – itt olvasható belőle egy részlet, illetve egy kísérő szöveg –, a mostani híradás szerint a Kalligram hozza 2012-ben.

Annyi ebből a két mutatványból is látszik, hogy Halasi kísérő anyaga nagyobb szabású és nagyobb igényű a megszokott utószavaknál. Ám míg a literás szöveg, mondjuk így, történelmi helyzetrajz, addig ez az új közlés három monológ füzére: az elsőt egy lengyel vasutas, a másodikat egy treblinkai zsidó fogoly, a harmadikat egy kimenőn lévő SS-altiszt mondja. A szöveg ereje legfőképpen abból fakad, hogy mindhárom beszélő nyilvánvalóan más és más fénytörésben láttatja ugyanazt a tárgyi világot, technikai masinériát, cinizmust és elvetemültséget. És ily módon, e hármas fénytörés révén igyekszik Halasi a tudást (a történeti tények ismeretét) a tapasztalathoz közelíteni, én úgy hiszem, sikerrel. A holokausztról rengeteg minden tudható, de ahhoz, hogy ezt a tudást a jelen időbe helyezzük, tehát hogy ne a régmúlt egy lezárult-iktatott eseményeként tekintsünk rá, efféle írásokra van szükség.