Nézem a Litera mai netnaplóját, Nyáry Krisztián ír Illyés Gyuláról. A koncepció, hogy Illyés szinte leesik a képekről, mert társaival ellentétben nem szakadt, alapötletnek jó. A Litera facebook-oldalára is kiposztolt, felemelt lábas csoportképen (a netnaplóban az elsőn) Illyésen szerintem is furcsa a fehér sál meg a hosszú bőrkabát: városiasan van öltözve, míg a többiek - József Attila kivételével - kimondottan túrához (mert különben ők se feltűnően "szakadtak".) Nyáry Krisztián egészen pontosan ezt írja: "Nekem valamiért az a szereplő tűnik fel, aki minden képen elüt a többiektől. Az egyetlen, aki nem szakadt. Illyés Gyula hol egy lazán elegáns kabátban, hol könnyű öltönyben látható.Valahogy lelóg a képről." Csakhogy a posztban ezt illusztrálandó közölt másik képen nem Illyés van "könnyű öltönyben", hanem valaki más (aki ott tényleg meglepően hasonlít rá), a - továbbra is - kalapos, kabátos Illyés ugyanis a fa mögött áll. Alig látszik, nemhogy "leesne" a képről. Szóval könnyű öltöny oké, nem szakadt oké, de a pasas - ha nem tévedek - Gereblyés László.
Egy másik képen egyébként jól látható, hogy a bőrkabát és a fehér sál alatt Illyés tényleg öltönyt viselt - nem könnyűt ugyan, hanem sötétet. Valamint fekete nyakkendőt és hegyes gallérú (itt: "Italian") inget, míg Gereblyés világos kirándulóöltönyt (bricsesszel) és lekerekített csücskű (itt: "Round") galléros inget.
Érdekes kérdés, hogy Illyés miért kirándult esti öltönyben (1931. ápr. 12. vasárnapra esett, dolgozni tehát aligha ment kirándulás után). A botos kép beállítása meg pláne érdekes: akik a Kozmutza Flórát barátja kezéről lecsapó költőben József Attila életének megrontóját látják, azoknak igazi aha-élményük lehet a fa árnyékában megbúvó Illyés.
És még valami. "Eszembe jut, hogy egyszer régen, mikor még irodalomtörténész voltam, írtam erről. Hogy Illyés emigrációja után lényegében franciaként tért haza a húszas évek végén Párizsból, Eluard, Aragon és Breton mellől, és egy jó darabig franciaként tekintett a magyar világra. Előkeresem, az Irodalomtörténet 1996-os évfolyamában jelent meg. Kicsit túlírt, de most újra érdekesnek találom" - írja Nyáry. Ezen a bekezdésen azért még lehetett volna dolgozni, mert így kissé primadonnás, az "ah, amikor még Bilicsivel játsztam" regiszterből.
A vége pedig merő sopánkodás és közhelypuffogtatás: "De ki olvassa ma már Illyés franciás avantgárd verseit? Ki olvas egyáltalán Illyést? [Ah! Pl. mi.] Az Egy mondat a zsarnokságról persze az iskolai ünnepségek kötelező darabja, de azzal kész. Az egyik oldalnak nincsen szüksége annak a háború előtti népi mozgalomnak meghatározó egyéniségére, ahonnan önmaga szellemiségét eredezteti, a másik oldal [A másik? Ennyi? Csak kettőre futja nekünk?] pedig éppen ezért nem tart rá igényt. De nem kell az avantgárd kései híveinek sem a hazai szürrealizmus alapítója, Tzara és Eluard személyes tanítványa, s nem kell a nyugatos tradíció híveinek a folyóirat állandó szerzője [az utolsó években, nemde, egyik szerkesztője], Babits Mihály egyik [a sok közül] utolsó barátja. A kérdés persze fordítva is feltehető: egy ennyire megosztott kultúrában szükség lehet-e olyasvalaki szellemi hagyatékára, aki nyugatos és avantgárd, népies és urbánus egy személyben? [A kérdés szónoki, amellett Illyés pályája ennél alighanem bonyolultabb.] Pedig legalább ezt a két sorát [Csak ezt ne!] fel kéne írni a kapufélfára: „Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, - azzal, ecsém: hova mész!” Előkeresem a nem igazán Illyés-fan Petri György húsz évvel ezelőtti cikkét: »Nem Illyés-apológiát írok, nem is szorul rá. Pusztán viszolygásomnak szeretnék hangot adni, egy olyan nemzeti kultúraképpel szemben, melyből Illyés Gyula sunyin kiretusálható.« Ma is igaz minden szava." Illyés szerintem nincs kiretusálva, sőt, néhány vonása túl éles lett az utómunka során, míg mások árnyékban vannak.
