Tavaly részt vettem egy komoly tribológiai konferencián, Leedsben. llletve amikor egy tribokémiai cégnek dolgoztam, többször is részt vettem rajta (évente megrendezik, idén volt a haminckilencedik), de tavaly két állás közt voltam, így egy olyan akadémiai intézet utaztatott, ami pusztán néhány személyen keresztül és inkább csak áttételesen volt érintett a témában.

A tribológusok jó fejek, még azt is szemrebbenés nélkül tűrik, amikor egyes kívülállók azzal fitogtatják a tájékozottságukat, hogy az óvszerek síkosításának új perspektívái felől érdeklődnek. (Az ilyesféle kérdésre a szakmának kész válaszai vannak, amelyek súlyossága a kérdező, illetve a kérdezett véralkohol-szintjének függvényében változik; a taglalásukba most nem mennék bele, legyen elég annyi, hogy kivétel nélkül mind nagyon szellemes.) Ezek a konferenciák is mindig jó hangulatúak, ha az ember csak poszterrel készül (itt egy emlékezetes, Neville és Bermúdez tanárnőéktől arról, hogy az öntöttvas kiváltására alkalmas alumínium-szilícium ötvözet hogy reagál a jó öreg Cink-dialkilditiofoszfát-, illetve Molibdén-dialkil-ditiokarbamát-tartalmú kenőanyagokra), akkor nem olyan nagy a stressz sem, hol én magyarázok, mint egy pincér, az érdeklődőknek, hol valamelyik szerzőtársam.

De hogy jön ez ide? Úgy, hogy a tavalyi konferencia Kings Cross-Heathrow hatvannyolc fontos taxiszámláját az akadémiai intézet annak ellenére nem fizette ki nekem, hogy együtt utaztam az intézet egy munkatársával, valamint egy igazgató-helyettesével, és az ő részüket - kártyával fizetve - én előlegeztem meg nekik. Amikor hazaérve benyújtottam a számlát, túl korán volt, aztán két hónappal később túl késő.

Jó, és ez hogy jön ide? Hát, csak az akadémiai intézetek érzéketlen bürokráciát akartam szemléltetni, bevezetésképp Balla D. Károly (Tékozló Homár-díjas) posztjához.