Az októberi Jelenkor egy Krasznahorkai-elbeszéléssel kezdődik (még nem olvastam), aztán jön egy semmire sem kötelező, de érdekes, idegesítő atmoszférájú novella a - ki találná ki a nevéből? - argentin Samanta Schweblintől. A versek nem igazán győztek meg (urambocsá, Borgesé sem: ujjgykorlat), Fecske Csaba "Kalauznő"-je mindenesetre érdekes zsánerkép. Kálmán C. György Kiss Tibor Noé könyvéről írt kritikájában sok a teklimekli, és az elején már tudom a végét, de az idézeteiből kiderül, hogy érdemes elolvasni a könyvet - és ez azért valami. Borbély Szilárd Kovács András Ferenc "Sötét tus, néma tinta" című verseskötetéről szóló írásában érdekes, ahogy a költői összkiadások "vázlatok, töredékek" típusú, eredetileg függelékben közölt ciklusának önállósulásáról ír, de a lekesedését nem osztom maradéktalanul, és a záró idézetet sem érzem olyan gyönyörűnek. Az oroszlánok elé vetem: "Bámulni kéne / még az árnyékjárta fényt! / De felhőt lenget, / Kék Lovagként búcsút int: / nyeregre száll a nyárég." Az árnyékjárta fény meg a felhőlengetés azért szerintem nem akkora telitalát, a kicsit képzavaros sorok végén pedig a "nyereg-nyárég" hangzóösszencsengés leleplezi, hogy ezért minden, önkínzás, ének.
Görföl Balázs Takáts József kritikakötetéről írt kritikát, és az ilyesmi többnyire érdekes, ha éppen nem dögunalmas. (Legutóbb az előbbi kategóriából: Krupp József írása Keresztesi József "Hamisoperá"-járól - a tartalomjegyzék alján -: jelenkor.net/main.php.) Görföl talán túl sokat időzik a tudományos, illetve nem tudományos kritika kissé meddőnek látszó kérdéskörénél. Mintha Kantnak lenne egy példája - csak idézetben olvastam, ha nem is mindjárt a Blikkben - a jó illatot árasztó, de alaposabb vizsgálat után műnek bizonyuló virágról, azt szemléltetve, hogy az esztétikai szféra nem válik el élesen az intellektuálistól (amibe az erkölcs mellett annyi más is beleértődik). Szerintem - hogy rövidre zárva domesztikáljam a kérdést -: ennyi.