Garaczi "Arc és hátraarc" című könyvéről közöl recenziót a decemberi Tiszatáj (a 86. oldaltól). Bod Péter Ottlikkal olvassa össze a katonaságról szóló könyvet, és regisztrálja a hasonlóságokat. Utánamegy néhány dolgonak, például hogy mikor nyílt a budai Skála, mikor született Garaczi, melyik laktanyában katonáskodott, melyik főiskolára járt, majd amikor látja, hogy ezek az tények összhangban vannak a könyv egyes adataival, ezt mondja: "Ha ezeket az egyezéseket még mindig a véletlenek számlájára írnánk (aligha tehetjük meg), akkor a regény egyfelől ismét az életrajzi tények, másfelől – a szándéka szerint – a fikció világához tartozó szövegrészek furcsa egybeeséséről árulkodik."

Furcsa? Mi? Hogy az író nemcsak olvas, hanem él is? (Ellentétben, legalábbis 1980 óta, szegény Roland Barthes-tal.) Nem inkább az a furcsa, hogy az irodalmat más irodalmi művekkel összeolvasni illő, üdvös, méltó és igazságos, de ha valami élettény feltűnik a könyvben, és az olvasónak erről is eszébe jut valami, arra a modern irodalomtudomány durcás művelői rögtön "Nem ér!"-t kiáltanak?

Nem úgy van ez, hogy műve válogatja? És mondjuk az "Elbocsátó, szép üzenet"-élményünket gazdagítja az, amit az Ady-Léda viszonyról tudunk, míg "Az anyám tyúkjá"-hoz nem sokat ad hozzá az az információ, hogy a gazdasszonyt Hrúz Máriának hívták?

Az "Arc és hátraarc" szerintem különben kiválóan működik az "Iskola a határon"-referenciák nélkül is, mert lehet, hogy itt is, ott is van egy-egy élményeiről írásban beszámoló szereplő, aki egyszer csak meg is szökik, de hát a "Világos vezér g5" a sakkban is annyifélét jelent, ahány játszmában lépik.

Garaczi könyve egyébként tetszik, bár nekem a sorozatból a "Pompásan buszozunk" a kedvencem, egyszerűen mert önfeledtebb, derűsebb, miközben nem kevésbé okos.