"Fazonvégi kiárusítás"; "a sznóbord ... hóbort", "ha van izgalom, az csak a mozgalom". Vagy egy hosszabb: "Értelmük pislog, mint a neoncső. Ami kisül belőlük, attól meg lesül a bőr. Nekünk még van a képünkön. Az ön képe nem a mi önképünk." Ilyen megoldásokkal van tele Elfriede Jelineknek a januári Holmiban Halasi Zoltán fordításában megjelent színdarabja, a "Kézimunka".
A darab egy rasszista indíttatású osztrák merényletről szól, és nekem úgy tűnik, a szerző minden erőlködése ellenére igencsak színpadképtelen: nemigen történik benne semmi, és a szereplők sincsenek túlságosan egyénítve. De mégsem egy szupermarket hentespultjánál játszódó össznépi "Godotra várvá"-t kell elképzelni, ahhoz a darab szerencsére túlságosan is szövegközpontú. Vagyis olyan, mint a kilencvenes évek magyar reklámja - és ennyiben nagyon olvasmányos, ha a végére a tűzijáték már kissé fárasztó is. A szövegben elrejtett idézetek közül mondjuk Wittgensteinen nem csodálkozom, de már például egy Várady Szabolcs-mondatra megdobban a szívem, ahogy az Adytól Sárközi Györgyön és Illyésen át (a 15. versszakban) Gyurkovics Tiborig és a Neoton Famíliáig (1:24-nél) öröklődő "tájon-fájjon" rímért is. (Találós kérdés: melyiket tudtam fejből?) Egy megjegyzés: ahelyett, hogy "meakulpizunk", ha valaha előadnák, javasolnám a "meakuplézunk" formát, ami egyszerre James Joyce- és Szentkuthy Miklós-utalás.
Sárközi Mátyás (nem névrokonság: S. György fia) könnyű kezű, elegáns írásban - naplórészletben - számol be Illyés "Kegyenc"-ének párizsi bemutatójáról: emlékezetes marad a leírás, ahogy Illyés a "padlót járt sósrudakat" szívélyesen odatolja a műteremlakásba váratlanul betoppanó Karinthy Ferenc ("a rendszer kegyeltje") elé.
Keresztesi Józsefnek már a tulajdonképpeni lezárás előtt véget érő Rosmer János-kritikáját olvastam volna még tovább is, Bánki Éva Rabelais-recenziója kellemes bevezetés a témába, Balogh Tamás érdekes írása Thienemann (vajon csak én olvasom mindig automatikusan Tienanmennek?) Tivadarról külön is érdekes, mert az Alföldnek ugyancsak a januári számában jelent meg egy írás a magyar szellemtörténészekről. Tetszettek még: Rába György és Imreh András verse (de ezt már jeleztem korábban), illetve Magyar László András elsőrangú kis hülyeségei, főleg az az önreflexív "Álmatlanságom három tételben".
Lehet, hogy még más is tetszik majd, de egyelőre ennyire volt időm. (Ezt egyébként minden poszt után odabiggyeszthetném.) (Bár így puhulni se akarnék.)
