Spanyolnátha, Revizoronline, Újnautilus, hogy ne mondjam, Litera: jócskán van adósságom a netes folyóiratok terén, és közben múlik az offline idő is. Különben most a Prae 44. számát keresem, de az Írók Boltjában még a múlt héten se tudtak róla, holott a Litera már rég beharangozta. (Most próbáltam megkeresni a cikket, de nem megy. Már nem először érzem, hogy valami alapvető baj van az oldal keresőjével. Vagy csak nem tudom használni?)
De akkor mégis: Litera - és Czóbel Minka. Minka. Nem Béla! El akartam menni a "Rózsaszín szemüveg" foglalkozására, de nem sikerült, úgyhogy a Literáról, illetve Kiss Judit Ágnes és Kiss Noémi blogjáról tájékozódtam - Menyhért Annának, úgy látom, nincs. (Vaderna Gábor Czóbel-tanulmánya hol jelent meg?)
Weöres "Három veréb hat szemmel" című felülmúlhatatlan antológiájában Czóbel Minkáról ír a leghosszabban, és ez azért jelent valamit. Ő a verseit dicséri, de nekem ezek, még ha érdekesek is, darabosak. A "Pókhálók" című, 1906-ban megjelent, vékony kis novelláskötetet viszont fenntartás nélkül szeretem, az egyik kedvencem e nemben. Nem hittem a szememnek, amikor a Jelenkor kiadó a Millenniumi Könyvtárban 2000-ben megjelentette, Márton László utószavával.
Halász Gábor állítólag idealizált parasztokat emleget Czóbel Minkával kapcsolatban, de akkor nem olvasta a "Makai Pistá"-t, a kötet végén. A szinte móriczi lényeglátással megírt történetben nagyon plasztikusan van leírva a szerelem (jelentsen ez bármit), de főleg az alkohol pusztító hatása, máig felismerhetően elevenítve meg a gyenge férfi keleti, szabolcsi archetípusát. Az "Arányok" egy - kissé csáthi (vagy csak azért mert drogos?) - kábítószeres álom bizarr, groteszk leírása, a "Hagyaték" tökéletes Maupassant-darab (jó alapanyag lett volna Maughamnak), a "Névnap" kész Mikszáth. És ha már Mikszáth: micsoda mondata ez a címadó novellának: "a jólét s egészség körülvette őket, mint egy jó erős kerítés (...), s talán csak Annuskában villant föl néha az érzés, mintha a kerítés cölöpjei is elrothadhatnának a földben"!
Ez a legjobb, ez az - átkötéseiben kicsit modoros - "Pókhálók". Fantasztikus, hogy a Mednyánszky-sógornő Czóbel Minkának mi mindenre volt szeme! Hogy például észreveszi a kerti uzsonnán a ribizli szemeit zománcozó kék égreflexeket. Ahogy egy lány halálát így teszi átélhetővé: "Vasas Biri meghalt, írta a kasznárné. Vasas Biri, a nagy vastag szolgáló, veres karjaival, fehér fogaival, széles nevetésével, aki alatt rengett a föld, ha mezítláb végigszaladt az udvaron, ki annyit bosszantotta, hogy nem akart cipőt húzni. Még most is látja [figyelem, megint a festő szeme!], hogy száll fel a por vastag sarka körül [itt lesz igazán jó:], hogy nyomódik át a kékes-szürke sár nagy, gömbölyű lábujjai között. [És még fokozza:] Minden lépése után mélyen lenyomódik az öt lábujj, mélyebben a sarka [a pontos megfigyelő!], aztán megfényesedik a mélyedés a behatoló víztől, s az egész fényes ezüstre változik a kékes-szürke sárban. [És - új bekezdésben - felteszi az egészre a koronát:] Hogy Vasas Biri soha többé nem fog az udvaron ilyen nyomokat hagyni!"
De az is nagyszerű, amikor a lány mindig próbálja megfogni az ébrenlét és az álom határát, elcsípni az utolsó még éber gondolatot, de sose sikerül, akárcsak azt megragadni, hogy "hol folyik egymásba boldog ifjúsága, s ez a szürke reménytelenség". Vagy ez a mondat: "Jön a jövendő, vagy mi megyünk az örökké álló, nem létező időbe?" És aztán az irónia, ahogy ezt az egészet idézőjelbe teszi: "De nem értette saját gondolatait, s ha kissé szomorú lett, mindig azt képzelte, hogy szerelmes."
Akinek ez nem elég, az olvasson Szép Ernőt, nála van ennyi (sőt még több) szépség ilyen evidenciával kezelve.
