Ígértem a Székelyföldet, mármint a Bodor-beszélgetéseken túl. Majdnem mindent elolvastam.
Bodor Ádám: Damasskin Nikolsky rókái
Ott van mindjárt az elején Bodor Ádám novellája. Jó, a miliője - pl. a természeti környezet, a névadás, a furcsa élettevékenységek - valamelyest emlékeztet a Sinistrára, de az írásnak más a légköre. Nagyon érdekes technikailag, ahogy az elbeszélés egy pontján egészen racionálisan mutatja be az első említéskor teljesen szürreálisan hangzó eseményhez vezető utat. Mint pl. itt Anatol Korkodus brigadéros meztelen motorozását. (Ez a módszer engem egyébként távolról Platónra emlékeztet, nála vannak olyan lehetetlenségek, mint pl. az, hogy a bölcsesség - vagy az "erény"? - elegendő a boldogsághoz, majd aztán egészen logikusan levezeti, hogy ez tényleg így van. Arisztotelész ezzel szemben ---- de itt inkább abbahagyom.)
Turczi István: Közeledik
Turczi sokszor dolgozik a verseiben olcsó eszközökkel vagy anyaggal. Ez önmagában, mondanom se kell, nem értékítélet a versekről. Ami viszont többnyire zavar, az az, ha nem vélem érteni, hogy miért olyan a vers, amilyen. (Úgy vagyok vele, hogy ha tetszik a vers, akkor jó, ha nem, akkor legalább értsem.) A Székelyföldben olvasható "Közeledik" is veszedelmes indul: "Odavagyok magányért". A második sor még ugyanezen a vékony jégen, vagy inkább csak megszajzó pocsolyán egyensúlyoz: "Kávégép zúg, teremtő pihen." Aztán a közvetlen szóihlet heve szerencsésen alábbhagy, kerti csap, téli gumi, dió. Erre a "rádió" rím csap, ami Kosztolányi szösszenetét idézi: "Almát eszünk ma, rá diót, / és hallgatjuk a rádiót." Ilyenkor joggal várható, hogy a vers jelét adja annak: tud róla, hogy idéz. Mert különben az olvasó okosabbnak tapasztalja magát a versnél - ez amúgy inkább csak elvi lehetőség -, ami olyan kellemetlen-féle érzés, mint amikor az ember túl mélyre ül vagy lép ahhoz képest, mint amire készült.
De a következő másfél sor - "Most híreket hallgatok. / Mint mindig." - mintha tényleg a Kosztolányi-féle "A bús férfi panaszai"-ból utalna erre: "Most harminckét éves vagyok. / Nyár van." A harmadik versszak második fele pedig Kemény István számvetésszerű "Egy nap élet"-jére emlékeztet (a József Attila-i "szaporodik fogamban az idegen anyag"-ról most nem is beszélve):
Turczi: " Egy rend váltás ruha, húsz év zakó, / szaporodnak kinnlevőségeink."
Kemény: "Huszan maradtunk: húsz ruha és pénz, tizenegy autó: / a valamink."
A negyedik versszak elején - "Az alkony kásafénye árnyakat / sikál a falra szerteszét" - a kásafény is jó, a sikálás is jó, de együtt ma sok. Az ötödik versszak elő sora - "A felhőknek is befellegzett" - ismét nem túl igényes: az ilyen humor lesüllyedt kultúrjószág, főleg a - sokszor briliáns - Besenyő család óta.
Sok mindent hurcol magával ez a forma, ami azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a sok - hol érdekesebb, hol kevésbé érdekes - hordaléktól már nem is látszik maga a vers.
Papp Kincses Emese: Fekete-fehér?
Érdekes a magyar, illetve román lapok nyelvezetéről szóló összefoglalás, médiaszakokon kötelezővé tenném. Amit ír, az - ó, igen: mutatis mutandis - az anyaországi politikai újságírás vak megosztottságára is vonatkoztatható. Pl.: "A kölcsönös negatív heterosztereotípiák rögzültek, mivel a történelmi gyökerű ellenségeskedéshez mindkét oldalon a kulturális felsőbbrendűség érzése (is) társul." Vagy ez: "A román és magyar média-kommunikációs szféra oly mértékben szétvált és elkülönült egymástól, hogy az egyik nyelvi-kulturális közeg üzeneteinek megfogalmazói nem törődnek azzal, hogy a saját közegüknek szánt üzeneteket érzékeli az olvasótábor egésze".
Tánczos Vilmos: A moldvai csángók nyelvismerete 2008-2010-ben (III. rész)
Romlott - mármint a nyelvismeret -, ami nem meglepő. Aki fogékony korszakában hallgatott mondjuk Kallós Zoltánt (Fordulj, kedves lovam, napszentület felé..., Piritusból csinálják a pálinkát...), az csak bizonyos érzelmi és intellektuális erőfeszítések révén tud megbékélni azzal, hogy egy egyedülálló, archaikus magyar nyelvjárást beszélő népcsoport végleg nyelvet cserél, főleg, hogy ennek oka nem is csak a természetes gravitáció, hanem pl. a katolikus egyháznak a helyileg - bizonyos ökumenikus megfontolásokból - az államnyelvet pártoló politikája.
Fekete Vince: Köd
Szórakoztató az őszinte beszéd: az önkritikus kritika szerzője korábban elkönyvelte valahova ezt a furcsa Garaczit, de az "Arc és hátraarc" így is nagyon tetszett neki.
Murádin László: Anyanyelvünk
Érdekes, érdeklődést keltő kritika Komoróczy György "Édes anyanyelvünk" című könyvéről, könyvtárban megkeresem.
Olvasólámpa
Fekete Vince írása Rónay Ernő "Krasznojarszk"-járól nekem felfedezésértékű. György Attila kis Gogol-írása üdítően szemtelen: "kötve hiszem, hogy a Tarasz Bulbánál antiszemitább »széppróza« létezne a világnak ennek a felében - ezen még az sem változtat, hogy legalább annyira utálják benne a lengyeleket is, a tatárokat is, a törököket is, az asszonyi nemet is, és egyáltalán mindenkit, aki nem méltóztatott tatárnak születni." Az írás már eleve jól indul: "Ami azt illeti, a kozákok egészen szimpatikus népség lennének, ha nem gondolunk például Petőfire, vagy '49-re. Vagy - mondjuk - nem gondolunk a második világháborúra (? - Sz.D.), vagy a hírhedt pogromokra, s ha már így belemelegedtünk, akkor tulajdonképpen egyáltalán nem szimpatikus népség, bármennyire is az »az oroszok székelyei« lennének." Később a kritikus használja a "nem egy matyóhímzés" fordulatot - ez szerintem gagyi. Molnár Vilmos írása is felkelti az érdeklődést a tárgya (A "Sárkányok enciklopédiája") iránt, ami a pozitív kritika talán legfőbb erénye. Kár, hogy a könyv még alighanem túl korai a fiaimnak.
