Megnéztem a Műút Málik Roland-emlékszámában az év elején Ecuadornál óceánba fulladt költő verseit.
Micsoda mondat.
Szeretem a hosszú verseket, talán azért, mert több az esély, hogy valami tetszik bennük, mint a rövidek esetében. Ami Málik-verset korábban olvastam, az nem keltette fel az érdeklődésem továbbiak iránt, ezekben több kedvemre valót találtam (a "Fiúk a Ruzsinban" tetszett leginkább), de így sem szerettem meg a költészetét. Vannak a versekben emlékezetes találatok, mint például a "rögdög" szó vagy az, hogy "a szavak légegében járok", meg az, hogy "olvasni őszt hosszú regényben", de van valami tolakodó, közvetlen őszinteség is a versek intonációjában (ahogy, hogy nagyot mondjak, József Attiláéiban van), emellett úgy érzem, a hosszú versekben nem érnek össze az ihletek.
Ketten is dicsérik a lapban a költő felolvasásait, itt (13:18-tól) hallható "A Halál margójára" első része.
A halál felől olvasva több részlet is olyan, mint valami beteljesült prófécia (mint az "Ott essem el én" vagy az, hogy "Íme, hát megleltem hazámat"). Pl. ez: "eljön az idő, / hogy minden reggel / veled kávézom, s leszek / a világ végén, tenger". De ez a fajta poétikai fatalizmus terméketlen ostobaság, mert ez a mondat ad absurdum biztosítási csalásra is utalhatna, ahogy "Az utolsó kávé" is (ez itt csak az eleje):
Sejdítem, hogy lesz, öreg
talán még nem,
csak csendes ember.
Idegen földön — egyedül
hazád idegenebb —,
ott leszel akkor.
Szép nap ígérkezik.
Fél tízre jársz,
gringó,
presszó,
eszpresszó,
a levegő csupa fény.
A nullával kezdődik minden,
gondolod, rosszul,
sietve törölsz,
egy halálka előtted:
mit írsz?
s egy másik: minek?"
