Én tényleg nem akartam, Tisztelt Bíróság!
Őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy egy ideig nem akarok a Műútról írni, mert érzem, hogy túlzásba vittem. Igazat mondtam, kérem, higgyék el, nem az én hibám, hogy most - részben, de csak részben! - mégis erre vetemedtem. Nem volt szándékos. Mindenről az a fiatalember tehet, a Lengyel Imre Zsolt.
A 27-es számban van egy bírálata Tóth Krisztina új könyvéről. Olyan jó írás, úgy süt belőle a tehetség, az intelli- és elegancia, hogy rögtön elolvastam a szerző összes többi kritikáját. A verdikt: olyan - mondjuk 1956 után született - kritikust, aki ilyen okos, ilyen felkészült, és ilyen élvezetesen (ne féljünk ettől: szellemesen) ír, én hatot tudok megnevezni, és ebben már Kappanyos András is benne van, aki nem is kritikus. Jó, beleveszem Krupp Józsefet is, aki majdnem mindig kiváló, de nem ad annyit a csillogásra. Akkor az hét. Sánthát - fájdalommal - kihagyom, mert sokszor nehézkes. Bedecset szeretem, de a stílusa majdnem szürke. Szegő jó, de le kéne dobnia pár kilót. Gács Anna eltűnt. (Kritikát is író költők nem érnek.) Szóval hét, de én se ismerhetek mindenkit: legyen kétszer ennyi. Ez a huszonöt éves fiú akkor is jó eséllyel benne van a kezdő tizenegyben. Uff, én szóltam.
A fiatal Osvátról szóló Kosztolánczy-kötetről írt kritikáját (Kalligram 2010, szeptember) így kezdi: "Létezik a kritikaírásnak egy igencsak bizarr alfaja, amikor kritikusok más kritikusok kritikáit összegyűjtő kritikákról írnak. [egy példa: Krupp nagyon rokonszenvesen bizarrkodik itt Keresztesi József kritikakötetéről írva - SZ.D.] De ami ennél is bizarrabb talán: egy kritikusi életpályát elemző kötetről írni. Mert már az előbbi esetében is a sajátunkkal megegyező státusú szövegnek kell metanyelvként fölébe kerekednünk, mintegy az ő műszerkészletüket a mi (nem nagyon másmilyen) műszereinkkel feltárni, az utóbbi viszont még ennél is nyaktörőbb elméleti bonyodalmakhoz vezet, egy metadiskurzust önnön tárgyának pozíciójából kell ugyanis tematizálnunk. Az eredmény: egy metadiskurzus, amely meta-meta-metadiskurzus is egyúttal." Ráadásul a következő mondatból megtudjuk, hogy "mindez nem is a strukturális akrobatika miatt szépsége miatt érdekes, hanem"...
Nagyon meggyőzően szedi ízekre Kiss Noémi "Rongyos ékszerdoboz" című könyvét (Kalligram, 2010. jan.), igen eredeti meglátásai vannak Szilasi László regényével kapcsolatban (Kalligram, 2010. október), a Spiró "Tavaszi tárlat"-áról írt kritikája pedig (na, ez végre nem Kalligram: Alföld, 2011. október) gyökeresen megváltoztatta a könyvről alkotott véleményemet. "Az utolsó farkas" című Krasznahorkai-könyvről szóló bírálata már módszertanilag is érdekes, például spanyol szájtokon szörfölt hozzá, spanyolul alighanem csak annyira tudva, amennyire bárki tud, aki tud latinul és franciául. Most látom, hogy a nyáron tulajdonképpen olvastam a Kalligramban - július-augusztus - a Grecsó-könyvről szóló írását is, de az nem tett rám mély benyomást, talán amiatt a "tanácstalanság" miatt, amit Lengyel maga is említ. Úgy tűnik, nem tetszett neki igazán a könyv, de nem is irritálta. Ez a helyzet pedig nem tett jót a kritikának.
A Kukorelly-bírálatot (Holmi, 2010. február, végre linkelhetek: a 103. oldaltól) a megjelenése idején átugrottam, mert láttam a szöveg végén, hogy dicsérő, márpedig én a TündérVölgyet dühöngve olvastam végig, úgyhogy nem adtam esélyt az író új regényének, se a róla szóló pozitív kritikáknak. Lengyel írása se győzött meg - úgy látszik, én süket vagyok Kukorellyre -, bár sok ponton ez írás is olyan szellemes, hogy érdemes elolvasni.
A Kemény-regényről szólót (Holmi, 2010. április, a 118. oldaltól), már emlékszem, direkt nem olvastam (bár minden tervem így sikerülne!), mert épp benne voltam "A kedves ismeretlen"-ben, és nem akartam, hogy becses olvasatomat megfertezze holmi kritika. A könyvet aztán félbehagytam, a kritikát meg el se kezdtem - betehetnének az Ablak-Zsiráfba illusztrációnak a "két szék közt a pad alatt" szócikkhez. Most viszont a bírálat kimondottan felkeltette az érdeklődésemet a könyv iránt, messze túl azon a banalitáson, hogy vajon tényleg olyan unalmas-e, mint amilyennek egyes részeit Lengyel bemutatja. (Az írás különben egy-két ponton - de egyen biztos - a blődliig vicces: el tudom képzelni, hogy a tábortüzes-szellemes rész olvastán a Holmi egyik-másik szerkesztőjének megremegett a kezében a Rotring.)
De hazudtam, Tisztelt Bíróság, nem igaz, hogy minden irodalomkritikát olvastam, mert a Rubin Szilárd-írásba (a 37. pdf-oldaltól) kicsit belefáradtam (igaz, a Kosztolánczy-kötet irodalomtörténet, úgyhogy mennyiségre jó vagyok). A Szvoren Edináról szóló megint jó (de a szerző önéletrajzának állításával ellentétben nem a 20-as, hanem, ejnye, a 21-es Műútban van), jó, ahogy elbabrál a gendertéma körül, meg ahogy a kötetet mint kötetet veszi szemügyre, és érdekes, amit a regény kontra novella témában, illetve metatémában mond. Mellesleg - ezt el is felejtettem mondani - kiderül belőle, hogy Lengyel birtokolja a láttató tömörség ritka kritikusi erényét, ezt az írását például azzal a gondolattal fejezi be, hogy a "Pertu" egyszerre profi, szeretetreméltó és kíméletlen könyv. (Csak az enyémnél szebb mondatban mondja.)
A Bodor Ádámról szóló kritikát (ez meg a 23-as számban van, és nem a 22-esben, tessék már odafigyelni, annyit kopogok itt hiába a nehéz Műutakkal, hogy a végén felébrednek a másik szobában! - [Azóta javítva mindkét helyen {későbbi megjegyzés.}]). csak most, írás közben olvastam, és már nem igazán világos, hogy ki kivel van, de a filológiai aprómunkát hajnali háromkor is értékelem.
Na, pont a Tóth Krisztina-kritikára nem jutott itt idő, majd talán külön.
Summa summárum: ha jól számolom, Lengyel Imre Zsolt kb. egy tucat kritikát írt: az már majdnem egy kötet fele. Ha ilyen tempóban folytatja (tavaly kezdte), hamar meglesz a másik fele is. Kíváncsi leszek a róla szóló kritikákra, az Osvát-monográfiáról szóló meta-meta-meta-metaszövegekre pedig külön Derrida-olvasásokkal készülök.
