A szeptemberi Vigiliában Kemény Istvánnal olvasható interjú, készítette Bodnár Dániel. A tördelése furcsa: a vékonyabb bal hasábban vannak a kérdések, mellettük a széles jobb hasábban a válaszok, ami persze szót sem érdemelne, csak hát időnként lapozni kell hozzá, hogy végigolvassuk a kérdést, aztán visszalapozni, hogy a válasz elejére ugorjunk. Na, mindegy, tényleg ugorjunk.  

Az interjúban költészeti kérdésekről aránylag kevés szó esik. (Azért az érdekes, amit Kemény az Eliot-hatásról mond – „Eliot máig is biztos pont nekem” –; nem azért, mintha az ő költészetéről kapásból Eliot jutna az ember eszébe, hanem épp ennek ellenére. Bár lehet, hogy akkor most már érdemes volna innen is szemügyre venni.)  Beszél valamit az indulásáról, a „fiatal költő” nyolcvanas évekbeli szociokulturális szerepéről, az egyetemi évekről, de a beszélgetés jó része a tágasan értett politika, vagyis a magyar társadalom állapotának a kérdése körül forog, több nemzedék keserű tapasztalatáról, a rendszerváltás körüli remények és a mai kilátástalanság közt feszülő ellentétről szól.

Ilyeneket mond: „Egy rossz házasságban a házastárs a bűnös, egy csalódott, fáradt társadalomban a másik oldal. Van egy olyan érzésem, és ez benne van a Nyakkendő című versben, hogy egy társadalom ugyanúgy elromolhat két (húsz? kétszáz?) ember gyűlöletén, mint egy házasság. Pillangó-effektus. És ott a válás. Csakhogy a társadalomban a válást nem válásnak nevezik, hanem polgárháborúnak.”

Értsük jól, mert nem tréfabeszéd: a mai középgeneráció egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású költője mondja ezt a katolikus értelmiség lapjában. (Amely lapnak ugyanez a száma egyébként a keresztény értelmiség szerepéről közöl esszéket; végigfutottam őket, és maradt bennem valami formátlan hiányérzet, valami tanácstalanság.) És azt, hogy nem hirtelen támadt politikai depresszióról van szó, nem a regnáló kormány kritikájáról, mi sem bizonyítja jobban, mint Kemény nevezetes, recenziónak álcázott Ady-esszéje a Holmi 2006 februári számában. (Figyelem, az elvileg frissebb-korszerűbb internetes Holmi-archívumból ez az írás véletlenül kimaradt!) Ennek a bevezetője – ismétlem: 2006-ban! – a következőképp szól: „az én nemzedékemnek kemény kérdésekre kell válaszolnia most a huszonegyedik század elején: mit tudunk mondani az okos gyerekeinknek, hogy ne hagyják itt végleg Magyarországot?”

A Vigilia-beli interjú úgy is figyelemre méltó, hogy a gondolatmenet nem vesz különösebben váratlan irányokat. Kemény István azon kevés kortárs költők egyike, akik megpróbálják komolyan végiggondolni, hogy mit hozhat ma a költészet a közösségi térbe, mit mondhat a társadalomról, a nemzetről, az országról. (Ha gyorsan további példát is kellene mondanom, Téreynél látom még ugyanezt az igényt.) Nem is olyan régen, a Műút 24-es számában Bagi Zsolt kritikája vetett számot mindezzel, „a magyar konzervatív irodalmi gondolkodás egyetlen valóban új fejleményének” nevezve Kemény törekvéseit, és hozzáfűzve persze, hogy „Ady szerepének aktualizálása a nemzeteszme modernizációját jelenti, de ez jól láthatóan együtt jár a világmagyarázat nagy mintáinak általában vett felülvizsgálatával”. Jövő héten a második Műút-napok témája éppen Kemény István költészete lesz – érdeklődve várjuk a fejleményeket.