Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Tóth Árpád: Körúti hajnal

A Kemény István-interjúról szóló poszt kapcsán Szántó kolléga a kommentjeiben kifogást emelt a Nyakkendő című verssel szemben. Idemásolom, hogy ne is kelljen oda-vissza klikkelgetni: „De hát nekem az Egy mondat a zsarnokságról sem tetszik: mindkét vers olyan, hogy a költő kitalálta, mit akar írni, aztán leírta”; „Szerintem alapvetően egyes képzőművészek alkotnak így (kitalálják, megcsinálják), az olyanok közül, akik megfogható anyaggal dolgoznak. Michelangelo Dávidja biztos máshogy született, mint a szonettjei. Az ilyen értelemben vett szoborverseket nem szeretem.”

Ez jól érthető és pontos kifogás, még ha nem is osztom teljes mértékben – pontosabban szólva nekem a vers a kifogás ellenére is tetszik. De pusztán ez nyilván nem érne meg egy önálló posztot.

Hanem engem több dolog is roppant mód izgat ebben a kérdésben.

1. Az egyik, hogy a felvetett kifogás nem általánosítható-e, vagy legalábbis bizonyos mértékig nem terjeszthető-e ki a műfaj egészére. Tehát lehetséges-e vajon, hogy a politikai költészet mint olyan eleve kell, hogy rendelkezzék valamiféle télosszal, előre formált céllal. Hogy abban a sziklában, amely a politikai költemény anyagát adja, eleve adott a szobor, a vers eleve szoborvers lesz – függetlenül attól, hogy szeretjük-e az effélét, vagy sem. (Persze, „politikai költészeten” most valamiféle szűkebb halmazt, mondjuk úgy, kifejezetten politizáló költeményeket kell értenünk.)

2. Hogy nekem Kemény költeménye miért tetszik, arra persze tudnék poétikai röpelemzést röttyinteni üstöllést (ez a röpelemzés a szöveg iróniájáról szólna, amely egyszerre fakad a repetitív szerkezetből, valamint a megidézett közbeszéd-műfaj, a bennfentes pletyka felhasználásából – már maga az milyen ironikus, hogy a pletyka válik egy politikai vers öntőformájává!), de azt hiszem, fontosabb az, hogy miért fontos nekem: nyilvánvalóan politikai-nemzedéki okokból, hiszen a rendszerváltást felnőtt vagy ifjú fejjel megérő generációk illúzióvesztésének ad hangot. Érintve találtam magam, na.

És akkor persze adódik a kérdés, hogy egy politikai költemény hogyan szólal meg a saját korán kívül. Miféle más jelentéseket vesz föl, és hogyan mosódnak el benne a korhoz kötődő jelentések. Az sem lehetetlen, hogy néhány évtized múltán ez a vers lábjegyzeteket fog igényelni. Hogy mennyire időtálló, azt meg majd – VIGYÁZAT, SPOILER! – eldönti az idő.

3. Nagyon tanulságos fejleménynek látom, ahogy a magyar politikai költészet életre kel. Jó példa erre Kemény Búcsúlevél című verse (Holmi, 2011. február, a honlapon még nincs fönn, de Grecsó Krisztián írása végén elolvasható), majd az ÉS-ben Térey válaszverse, illetve a körülöttük kibontakozó diskurzus, például a fent linkelt Grecsó-esszé mellett Nagy Gergely esszéje.

Ám mindez nem pusztán politikai okokból tanulságos, de tockos is az okos fejünkre: ’89 után azt hittük ugyanis, hogy mindez passzé adystul-petőfistül, irodalom- és eszmetörténészek asztala, hogy idejétmúlt hacuka, amit csak parodisztikus formában lehet magunkra ölteni, hiszen posztmodern korunkban nincs egyéb dolgunk, mint kavargatni szorgosan a múzsai szilvalekvárt. Pro domo azt a tanulságot vonnám le mindebből, hogy nem nagyon érdemes napilap-cikkek árnyékából végleges kijelentéseket tenni a korszellemről.

Akik követik ezt a blogot, szóljanak esetleg hozzá – engem nagyon érdekelne, hogy mások mit gondolnak ezekről a kérdésekről.