A Bárka 2011/4-es számában (ez az augusztusi, ha jól számolom, hiszen a lap kéthavonta jelenik meg) Szegő János recenzeálja négy fiatal kritikus kötetét. Az Írószövetség tavaly indult kritikai sorozatáról van szó, ez az első négy kötet, sorrendben Dobás Kata, Koncz Tamás, Darvasi Ferenc és Kolozsi Orsolya könyvei.

Szegő elegánsan, precízen és kellemes öniróniával tekint végig rajtuk, miközben fölteszi a kérdést (a kritikaírás, de általában véve az irodalmi kultúra jelenlegi alapkérdését), hogy kinek is ír az ember: „amikor a kritikus tollat ragad (bár ez a fordulat ma már effektíve metafora lett), akkor el kell képzelnie, hogy kihez fog beszélni. Kire számít? A doktoris barátokra? A kollégákra? Talán a nagybátyjára, aki jogtanácsos? Vagy az unokanővérére, aki kardiológus? Vagy egykori kiváló magyar tanárára, aki miatt irodalmár lett, de aki már nem érti ezt a sok elméleti miazmát? Vagy mindegyikükre? És akkor hol a minimum, és hol a maximum?”

Ezek tényleg jó kérdések.

Ezt a kritikuskritikát – igen erős szerkesztői gesztus! – a szóban forgó négy szerző egy-egy szövege követi. Csudák csudája, a legutóbbi lapszám ugyan még nincs fönn a neten, de a Bárka Online-on az összes említett írás elolvasható: Dobás Kata Kovács András Ferencről, Kolozsi Orsolya Egressy Zoltánról (ez nem igazán kritikai írás, inkább tartalomelemzés), Koncz Tamás Grendel Lajosról, Darvasi Ferenc Géczi Jánosról közöl recenziót. Nem zongoráznám végig őket, tessék elolvasni, tehetséges emberek munkái.

Dicsérő kritikák ezek, itt-ott egy-egy apró kérdőjel mégis marad utánuk, határozott vagy finomabb jelzések a művek belső egyenetlenségeivel kapcsolatban. És ha hiányoltam valamit ezekből az írásokból, az a kérlelhetetlenség, ha kell, az udvariatlanság, de legalábbis a hiányérzet megpendítésén túl a kifogások szigorúbb-határozottabb kibontása. Ez nem könnyű dolog, persze, és nyilván nem is mindenkinek fekszik a karcos hang, de most nem a hangnemről beszélek, hanem a műbírálat mélyebb értelemben vett szigoráról (akár egy dicsérő kritika keretein belül is). Ez legfőképpen a kritikus szigora önmagához. Hogy a belső kotta alapján, amit egy könyvet elolvasva megrajzolt a fejében, minden dallamot végigjátsszon.

És erre manapság nagy szükség volna. Főképp azért, hogy ne csak a megbírált szerző, hanem az a bizonyos jogtanácsos nagybácsi és kardiológus unokanővér is tudja, hogy mihez tartsa magát.