Noshát kolléga dicséri az előző posztban Umberto Saba Feleségemnek (A Mia Moglie) című versét, amelyben a költő "különféle nőstény állatokhoz hasonlítja a szeretett feleséget" (és amelyet a szeptemberi Holmiban olvashatunk először magyarul csonkítatlan formában).
Nos hát, "a nő mint állat" paradigma már megvolt az ókorban is. Szémónidész nagyszerű verséből - amelynek azonban, vigyázat, nem tartozik az erényei közé, hogy egyszersmind feminista manifesztum is lenne - kiderül, hogy a disznóból, a rókából, a kutyából, a földből, a tengerből, a szamárból, a menyétből, a lóból és a majomból formált nők közül melyik teszi boldogabbá a férfit. (Megfejtés: egy tizedik-féle. És ha már zárójelet nyitottam: érdemes megfigyelni, milyen jól leírják a tengerből lett, "kettős természetű" nőről szóló sorok a szélsőséges hangulatváltozásoknak kitett - depressziós? - karaktert.)
1. jegyzet. A vers ritmusa nagyjából ez: paramparam-paramparam-paramparam.
2. jegyzet. Miként az olajtó az ólajtóval, úgy Szémónidész sem keverendő össze Szimónidésszel.
Asszonyok
Mikor – hajdan, kezdetben – isten észt adott,
nem volt a nő ott: sertésből alkotta meg
ezért az egyiket: mocsokban hempereg
a sáros földön hosszu szőrrel, piszkosan,-
az ilyen nő koszos ruhában üldögél
szemétdombján, kövéren és mosdatlanul.
A ravasz rókából teremtett cselre kész,
furfangos nőt az isten: rejtve nem marad
előtte semmi, jó, se rossz, mindenhez ért,
gyakran beszél rosszat, máskor meg jóra jár
a nyelve – kedve változó, szeszélye sok.
Kutyából lett a gyorsmozgásu fürge nő,
ki tudni vágyik mindent, látni-hallani,
mindenfelé fürkész, szagolgat, kujtorog,
s fecseg magában, hogyha senkit nem talál;
nem nyugszik, bárha büntetést igér a férj,
ha mérgében kiverné is minden fogát
kővel: hiába: - nem segít nyájas beszéd,
s a vendégek se; köztük ülve is papol,
a meddő csácsogás egy percre sem szünik.
Földből gyúrták a lusta nőt az égiek
a férj terhére: nem tesz ez rosszat, se jót,
az eféle asszony gondolkozni is tunya,
és egy munkához ért csupán: csak enni tud.
Küldjön bár isten rút telet, zord hóvihart,
ő megfagy, ám nem húzza tűzhöz zsámolyát.
A tengerből támadt a kettős lelkü nő;
Egyik napon jókedvü, örvend és kacag, -
dicséri őt a vendég is, ha nála jár:
„Nem láttam ennél jobb asszonyt bizony sehol,
s ilyen szép nő sincs több az emberek között.”
Másik nap elviselhetetlen, látni is
riasztó, és közelébe menni borzalom;
dühöng, akár a kölykeit féltő kutya,
mindenkihez kegyetlen, szívtelen, gonosz,
ellenségéhez, jóbaráthoz egyaránt;
akár a tenger, mely gyakran tükörsima,
nyugodt vizének örvendez minden hajós
szép nyáridőben – ám gyakran tombol, dühöng,
viharszelek korbácsolják fel habjait:
a változó kedélyü asszony épp ilyen,
kettős, akár a tengeré, természete.
Az ütlegelt, nyakas szamárból lett a nő,
ki tűr szidalmat, kényszerű erőszakot,
minden munkát és fáradalmat elvisel;
csak enni kíván folyton háza rejtekén,
s a tűzhelynél eszik nappal meg éjjel is.
Hasonlóképp szerelmi vággyal hogyha jön
akárki hozzá, szívesen fogadja mind.
A menyétből undok, szörnyü asszonyfajta lett;
nincs benne semmiféle szépség, semmi báj,
kedvesség, élvezet belőle nem fakad;
kéjvágyó és a nászi ágyban oly mohó,
hogy férje gyomra felfordul, ha rátekint.
Lopós is, és a szomszédoknak kárt okoz,
az áldozat husából gyakran jóllakik.
A finnyás, szépsörényü ló nemzette azt
A nőt, ki nem tűr szolgamunkát és nyomort,
nem nyúl a rostához, malomra rá se néz,
ganéjt a házból semmiért se vinne ki,
a kormos kályhához nem ül le kényesen,
s a férjének kényszerből tesz kedvére csak.
Egész nap mosdik, hogy ne lepje el piszok,
És megkenekszik háromszor, sőt százszor is;
s haját mindig kibontva hordja, mint sörényt,
virágokkal diszítve árnyas sátorát.
Úgy szemre tetszetős fehérnép, látni jó
- más férfiaknak – ám nyügét a férj nyögi;
hacsak nem zsarnok, vagy hatalmas nagy király,
ki ékességül tart efféle hölgyeket.
A férfiúra mégis legnagyobb csapás,
ha Zeusz majomból formált asszonyt küld neki.
Az arca rút, nevetnek rajta szerte mind
a városban, kacajt fakaszt, amerre jár;
rövid nyakán idétlenül billeg feje,
aszott a combja, melle, nincsen tompora;
ki ily karót ölelget, szánandó a férj!
De minden cselhez ért, kimódol ezt meg azt,
majomhoz méltón, s gúnykacajra nem figyel;
ám jót sosem tesz, arra néz, azon töri
fejét csupán egész álló nap, hogy miként
okozhat kárt, minél nagyobbat bárkinek.
A méhecskéből lett nő boldogítja csak
urát; ez minden pört, civódást elkerül,
ragyog, virágzik minden élet általa.
Férjével együtt vénül meg szerelmesen,
s hű párjának dicső, szép sarjakat nevel.
Erényével kiválik minden nő közül,
lényét vidámság, égi bűbáj lengi be;
s az asszonyok közt üldögélve nem szeret
pajzán beszédet, inkább másfelé figyel.
A legjobb és legbölcsebb asszonyfajta ez,
A férfiaknak Zeusz ezzel kedveskedik.
(A többi mind csak bajra termett, Zeusz ravasz
szándéka sújtja így a férfiak nemét.)
Mert nem teremtett Zeusz kegyetlenebb gonoszt
Az asszonyállatnál; ha azt hiszed, segít,
szegény urának legfájóbban akkor árt;
jó kedve nem lehet sosem zavartalan
a férfinak, ha nővel éli életét –
s az éhség el nem hagyja otthonát soha,
házát e baljós istenséggel osztja meg.
Legyen bár legjobb hangulatban épp a férj,
dicsérve sorsát és az emberek kegyét,
viszályra lelvén, fegyverkezni kénytelen;
s ha vendég jő házába, azt se tudja jó
szívvel fogadni, hogyha hitvestársa van –
ki tisztességes erkölcsűnek tetteti
magát, legsúlyosabban épp az vétkezik - ,
mig férje vígan alszik, kárörvendezőn
les rá a sok szomszéd: kivel hogy csalja meg.
Az egyik nőt dicséri minden ismerős,
a másikat szidalmazzák lépten-nyomon;
a sors egyenlő mértékkel nem mér soha.
Mert nem teremtett Zeusz kegyetlenebb gonoszt,
eltéphetetlenebb bilincset nem vetett
a férfiakra – még Hádész honában is
asszony miatt csatázó hősöket találsz.
(Kerényi Grácia fordítása)
