Nem dicsérem hosszan a Múzeumcafét: belelapozva rögtön érthető, hogy miért nyerte el a rangosnak tűnő ED-Awards idei bronzérmét. Ha valaki most hirtelen nem tud belelapozni, annak a magazin Facebook-oldalán a kettővel ez előtti szám néhány jellemző oldalpárjáról készült ötletes és nagyon szép tárgyfotókat ajánlom. (Amit elsőnek emelnék ki a dizájnnal kapcsolatban, az a szépen és bátran használt semmi: az a pazarló nagyvonalúság, ahogy a tervező a margókkal bánik.)

Először valamiért Vágvölgyi Nóra Petőfi szülőházáról szóló cikkét olvastam: informatív - de hát ez a minimum -, és semmi több. Kicsit ügyetlen is itt-ott, a cikk harmadik mondata például így aposztrofálja Petőfit: "a kiváló író", ami körülbelül olyan, mintha valaki Puskást "a sportolóként is ismert katonatiszt"-nek nevezné. A cikk nagyon naivan viszonyul a Petőfi-kultuszhoz: mintha az valami magától értetődően becses, ápolandó dolog volna. Márpedig Babits "Petőfi koszorúi" című verse (figyeljünk fel a dátumra!), de minimum Margócsy István antológiája óta világos, hogy a kultusz, amellett, hogy fenntartja, mindig el is torzítja a költő emlékezetét. (Margócsy későbbi kultuszkötetéről itt egy jó recenzió.)

A másik írás, amit eddig olvastam, az Alföldy Gézával készült interjú volt. A harmincévesen Nyugat-Németországba emigrált (különben természetesen Szilágyi-tanítvány) Alföldy a római kori régészet, szorosabban az epigráfia, a felirattan egyik - ha nem: a - legtekintélyesebb alakja volt. (Az interjúból tudtam meg, hogy a Leibniz-díj, amit megkapott, a legnagyobb német tudományos elismerés, és több pénzzel jár, mint a Nobel.)

Dezső Tamás nagyszerű portrét fotózott a 97. oldalra. A teljesen ősz, kicsit elaludt hajú, ballonkabátos, szemüveges, nyakkendőtlen, kezét háta mögött összefonó, testes öregúr inkább tűnik múzeumlátogató nyugdíjasnak, mint egy tudományszak korábbi császárának.

De amiért ezt a posztot írom, az egy mondat.

Tizenöt évig Alföldy állt az irodalmi Nobel-díjas Mommsen által - már több mint száz éve is a teljesség igényével - elindított és a német újraegyesítés után feltámasztott latin feliratgyűjtemény-könyvsorozat élén. (Leköszönése után a pannóniai anyagnak lett fő felelőse.) A mondat, amiért minden, önkínzás, ének: "Nem tudom, mennyi ideig élek még, most a 77. évemben vagyok; meglátjuk, mi lesz készen mindebből a következő években." Én ezt tegnap olvastam, és megrendített a furcsa, higgadt tónus. Azt mondja: "nem tudja", meddig él. Mintha valaki tudná! Sőt, nem is azt nem tudja, meddig él, hanem azt: meddig él "még". Ami olyan, mintha az életidő későbbi része már voltaképp csak ráadás lenne a jelenlegi hetvenhét éves korra. (Hány éves kortól tehető oda ez a "még" a a "meddig" mellé? Illetve a mondatban nem is "meddig" áll, hanem valami illúziótlan pontossággal: "mennyi ideig".)

Amikor ezt az interjút, ezt a mondatot olvastam, még nem tudtam, hogy néhány napja Alföldy Géza meghalt. A hírek szerint Korfun akarták díszdoktorrá avatni, de előtte még ellátogatott Athénba, és felment az Akropoliszra. Ott esett össze.